Én elhiszem, hogy nincsen álmod,
Elhiszem, hogy a múltat várod vissza,
Hogy nincsen tiszta kéz rajtad,
Mely simogatna az ábrándos tekintet alatt is,
Azt, hogy kilincstelen ajtókat nyitsz bár,
De a világ láthatatlan s immár te is tűnőben vagy,
Elhiszem, hogy nem lettél szabadabb semmivel,
Hogy akaratod elvitték az éjszakák,
S egyre szertébb szóródsz mindig,
Hogy neked nincsen itt, nincsen most, talán sosem volt,
Ha volt is istened, elkopott, mintha viselted volna,
Nincsen teli torkod, mely biztatna két suttogás között,
Hogy csak futni tudsz, már megállni sohasem,
Hogy álmatlan szívet szorítasz odabenn, elhiszem

Elhiszem, hogy két kezeddel kaparod a földet,
És felocsúdsz minden lélegzetvétel után,
Hogy állnak a szabadság falai, mint minden régmúlt alatt,
Úgy szaladsz, kiéhezve a szóra,
Mintha nem hallottál volna még senkit sem hazudni,
Úgy fogódzkodsz a mozdulatlanságba, hogy ereid cérnaként szakadnak el,
Elhiszem, hogy kérdőn fordulsz mindenkihez, akit szólni láttál,
Akivel megesett már, hogy hozzád beszélt,
Vagy hallgatott, míg álmaid mocsarában jártál,
Elhiszem, hogy valami krisztust vártál volna inkább,
S most nincs ismeretlenebb, mint a szeretet és a megbocsátás,
Elhiszem, hogy dalod csak szomorú lehet,
Hogy minden oldalon túl vagy már és nem kellett több,
Mint a pénz és a bosszúállás, egy erre kitalált világban

Én elhiszem, hogy mindig otromba képekbe nézel, s mindig magadba látsz,
Hogy könnyeid kimarták arcodat és szádban a bánat íze van,
Nem gondolsz magad fölé senkit, mégis fölfelé tekintgetsz,
S magad mellett nem tudsz mást, csak egy korcs tömeget,
Elhiszem, hogy már nem teszel fel kérdést,
Mert idáig is válaszok nélkül értél,
Hogy nagyon-nagyon olcsón adnál túl mindenen,
És bárkit fogadnál, aki érkezik,
Elhiszem, hogy szó nélkül hagyod ránk az ostobaságunk,
Hogy itt maradsz már bánni sem bánod,
Hogy ebben a rozoga székben hajnalodik és esteledik rád,
Elhiszem, hogy nehezen lehet tovább 

2002.04.14.