’valahogy föl kellene vezetni a világot,
örömünnepek vagy sírhantok,
dicsőülések vagy ön-ölelkezések…………?

’egyszer mellém ült a bánat,
s azóta is beszél nekem

’lassan, lassan elmegy a hajó,
lassan-lassan már a jó se jó,
lassan, lassan fontolgatom magam,
lassan, lassan, lassan vége van

csak dolgaim voltak, kacatok lomok,
üres léptek és korhadó idomok,
vicsorgó fogak , hibádzó szavak,
bólintások, mik önmagam tiltanak

lassan, lassan 

’langyos vízben kevergetnek,
ne légy bolond, csak szeretgetnek

’borulj a lábak elé, valamit imádj,
ember vagy, ez a hibád

’gondolsz-e olyan végre
amivel elégedett lennél végre,
mert látod az élet
mivé lett,
tépett, széttépett alkony szakad ránk,
keserű arcok, szavak és hallgatások,
húzzák görbére, föl és le, a szánk

’valamiről minden nap lemondok,
valamit csak mondok, mondok,
van amit elfelejtek, felejtek,
mégis eszembe jut, eszembe jut

’látod ez egy ilyen élet,
megjegyzel egy képet és látod, látod és látod,
a végtelenségig gyermek vagy,
térdeden lovagol az ámulat
és sírásba fulladsz,
amint megpillantod esetlenségedet,
vagy költözz vagy légy költő,
költsd meg elszórt perceidet,
pernyéi hullanak rád,
bontják az elmét és szerelmes vagy
egy pillanat másodpercébe is,
ne gondolj hát véget,
ha az élet ilyen végtelenségig nyomorgó,
bűnös és szende butaság,
egy bűvös kör, rajt és cél nélkül 

’csend el a Napot,
rejtsd a zsebedbe,
aztán ébredj fel