Most, hogy…

most, hogy erre a félálomra hajtod le fáradt fejed,
most, hogy félmosolyt biggyeszt szomjas szádra az éjjel,
most, hogy egyik szemeddel szaladó hegyeket,
most, hogy a másikkal még engem nézel,

most, hogy mint vasban sír a szú, sír az élet,
most, hogy féligvirágzott gyümölcsfákra jött a fagy,
most, hogy a Styx vizében gázolok térdig,
most a csontjaimban is teljesen benne vagy

2004.04.09.

Noszogató

„…az élet értelme, hogy szórakoztasson minket, és ha ehhez lusta, akkor nincs más hátra, mint, hogy megbíztassuk egy kicsit.” (Milan Kundera)

Ne légy ma rest,
ki éjjel élsz csupán,
s bőrödön a vak sötét üt át,
neveld magadhoz,
mint mostoha fiad,
szerencséd részeg csillagát.

Mert, ki tudja hányszor éltél,
s hányszor várnak
nyarak még reád,
magasra dobd,
hogy ne érje más el,
szerencséd részeg csillagát.

Itt vagy itt,
hát ne legyél másutt,
lehet mögötted már az ifjúság,
a holnap, meglásd,
még fényezheti szépre,
szerencséd részeg csillagát.

2004.09.07.

Emeld a lázadat

„…nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen” (Kertész Imre: Sorstalanság)

Zsebre dugom a kezem,
Szigoríts isteneden,
Világ-karoló szerelem,
Én zsebre dugom a kezem.

Emeld a lázadat még,
A valódi lesz elébb,
Én viselem közelét,
Emeld a lázadat még.

Ösztönből, készakarva is,
Látod akar az isten is,
Bárkiről mintáztak is,
Ösztönből, készakarva is.

Hiányod

Hiányod alkony, vak sötét,
Hiányod szótlan, néma lét.

Hiányod dörgő, vad vihar,
Hiányod rút sebet takar.

Hiányod bomló test szaga,
Hiányod férgek vájata.

Hiányod foszló, dohos rongy,
Hiányod mosdatlan, rőt poronty.

Hiányod állomás, kihalt,
Hiányod szemetes folyópart.

Hiányod kiázott, mély gödör,
Hiányod sáros pocsolyatükör.

Hiányod feltört járdakő,
Hiányod megcsúszott temető.

Hiányod kopár pusztaság,
Hiányod kihunyó szalmaláng.

Hiányod halottasházak csöndje,
Hiányod szomjúság és éhség,
Hiányod körülöttem szűkülő kör,
Csupa félelem és kétség.

Engem temetnek
(Attila után, egy cseppet sem szabadon)

A pap istenem után kutat,
éhes tetűhad rágja üstökét,
szemeteszsákokban koldusom firtat,
s szeretőm könnyezi örömét

Vastag dér pihen a fákon,
szálingózó hóban pár barát,
kik összesúgnak, kik összenevetnek,
„aztán módjával cimborák”

„Emlékem egyre merevebb lesz,
Valaki rábök  -majd- homlokára,
Síromig setteng” , de nem szólalok meg,
Egy szavam sem lehet többé rája

2003.10.10.
 

Így képzelem

Mint, aki négykézláb vonszolva magát-
Akár bortól, akár bánattól részegen-
Homlokával istene térdének ütközik.
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

Mint, akit fertőz a szégyen, s akinek
Meleg szobákat tár a züllés,
Fejében képszilánkokká töredezik a lét,
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

Mint, aki fölött fekete űr a kormos ég,
Alant a föld vörös magmája izzik fel,
Kezeit tőből szakasztja e nehéz sors,
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

Mint te vagy éppen én, így orrabukva,
Akik e sápadó Naptól várunk fényt,
Csontjainkban a fagy jégvirágaival,
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

a reménytelent
2003.10.16.

(jó neked Attila)

Íme hát nem leled hazádat,
A helyet, hol nem szégyenszó a becsület,
Ahol nem bajvívás e mákszemnyi lét,
Ahol lehetne, mert itt nem lehet

Íme hát nem tart veled senki,
Pedig lennél másokkal boldogan,
Sarokba ejtenéd kiszolgált fegyvered,
De ébredj föl, ne révedj hontalan,

A falakról már akasztják a puskát,
S kéz nem remeg, átdöf a szél,
S te remélnél másoknak boldogan,
Térj észre, s hasztalan ne remélj,

Itt mindig a meglopott volt szégyenben,
S aki lopott társakra lelt,
Kinek szemét szúrták felejtsen,
Mert boldog az, ki sokat és nagyokat felejt,

S ma még csak két oldalról kapsz pofont,
Holnap rád szakad a ház is,
Lehet hibátlan lesz az a fölirat,
De ez sivatag és sosem lesz oázis

Lehetőség
(Gondolatok Mrozek egyik novella-alakja fölött )

Önnön rejtélyedben fuldokolsz,
az Isten csak lehetőség,
(vagy kétséges tény?);
Elmetszi önmagát a havazás, hasonlíts!
Légy fukar! – bármi nem tagad vagy igazol,
ne szólj, vagy keveset szólj!
Az Isten csak lehetőség.
Itt te magad vagy az áldozat is, a puskatus is,
(vagy kétséges lennél magad is?),
és már le is úsztál volna,
egy víz alatti megnyugvó mosolygással,
le a malomkerékig
és a jóbarát, kinek emlékét bolygatod,
téged földdel éppen
és közömbössé teszed a bizonyosságot,
kétségessé a kétséget.

2004.01.24.

A tavasz elé

Aztán félelem és álmosság,
Jön a hatalmas Élet,
Percekbe záródsz, s nem találsz mást,
Csak kényszert meg kétséget,

Havas teleken át vársz,
Lanyha szél lengette májust,
S éppúgy kerget az tovább,
Mint egy koldus a koldust,

Szép rendezett menetben álmodsz,
Sorsod tél, tavasz, nyár meg ősz,
S szüret után behavazik álmod,
Aztán összetörpülsz, aztán újra nősz

De nem lesz ez soká, ne félj,
Mert eljön a hatalmas Óra,
Még vagy harmincszor ha kinevet a tél,
S megtérsz majd csöndes nyugovódra

Vers vagy te is

Vers vagy te is,
melleid s köldököd alatt
a lágy prém, a legeslegszebb
és legtalálóbb rímek
(mint anyját a gyermek,
mélyüket a hallgatag vermek);
olyan készakarva harapnak
bele a végtelenség kesernyés,
édes húsába, hogy nevemet is
érthetetlenül ejtem s
nem törődöm én már
az évszakok őrségváltásaival,
s mit nekem a Hold vagy
a csillagok nappali ragyogása,
mikor itt csilingelnek szótagjaid,
s két szemfogad, s tíz szikrázó
tükrű körmöd szántja bőrömet,
s mit nekem a sohasem köszönő angyalok,
ha nyelved hegyén ott csillámlik
sorsom gyönyörű, csöppnyi világa,
s illatoddal dimenziókat ugrok,
lábujjaidon, mint rózsaszirmokon,
hajad hullámain, mint patakok vizén,
vállaidon, mint templomok fölötti dombokon,
gerinceden, mint a kéthetenkénti vonatúton,
utazom, utazom rajtad, veled, benned, hozzád
és általad, mert vers vagy te is,
metaforák, hasonlatok, szinonimák,
ritmusok és rímek rejteke
    

2004.02.27.

Apelláció a legfelső hivatalhoz

Pokolfenék e zord idő,
S időm titok maradt,
Kullogtam álmok útjain,
S nyirkos fal tövében ért a Nap,
 
S az alkony ismét elvitt,
S a hajnal újra csak meghozott,
Lopództam, féltem, hittem,
S kiben hittem hát meglopott.

Meglopott, meztelen csenddel állok,
Köröttem vad, féktelen vihar,
Hitem törvény, melyet megszegett,
A legfelső hivatal.

Ui:

Törött tükörképben él a remény,
De él, én azt hiszem,
S ami remény így megmaradt,
Valaki azzal tartozik nekem.

2004.11.26.

Egy sarokból

Négy sarokból egy enyém,
S csak bámul a többi három,
Velük osztozunk, prűd lelkek,
E kékcombú magányon.

Kék combjait kitárja rám,
S hív: Most szeretni kell,
Ami most nincs, hisz az van csak igazán,
Amit nem feledhetsz el.

S bár gyűrött ingem lelkemen lóg,
Üdvöm csak parkettafény,
S bár itt ülök lazuló inakkal,
A félelem főterén,

Most mégis valami írtó szép,
Valami jajgató öröm fölszakad,
És a világból egyetlenegy,
Kékszínű sóhajtás marad….

Üvölts és énekelj

vidáman kellene énekelni,
soha már, útra se kelni,
s ha úgy érzed, szűk ez a börtön,
hát énekelj, hogy összedőljön,
énekelj! hogy összedőljön,
nyirkos és szűk ez a börtön,
benne a gondolat is fázik,
éhezik meg literázik,
éhezik! meg literázik!
minden gondolatod fájdít,
hát énekelj, hogy összedőljön,
üvölts, hogy ne gyötörjön,
üvölts! hogy ne gyötörjön,
minden fala összedőljön,
s az ég tiszta kékje,
mutasson utat végre,
mutasson hát utat, végre!

 Nyíljon hát az ég

Nyíljon hát az ég meg,
porladjon hitetlen hitem,
mi kézen fogva visz, cibál,
huszonkét borongó nyár,
huszonkét fekete tél kísér,
sötétség meg éjre-éj,
s fene tudja, mi oltalom,
nyugtalan a nyugalom,
és harsan a nincsen himnusza,
bűzlik az alvadó vér szaga,
bűzlik és kinek van rá csak egy szava,
harsog a nincsen himnusza

Kinek köszönjem

felettem az ég van,
alattam a föld,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

az utak elvezetnek,
szerelmet érzek,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

a születéstől élek,
a halállal meghalok,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

verseket szavalok,
nem, nem is dadogok,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

fejemet hullajtom,
árnyékom a falakon,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

leírni is letudom,
látni is láthatom,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

sokszor jóllakom,
kevésszer szomjazom,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

böjtömet megtartom,
egy életnyi alkalom,
de kinek köszönjem,
kinek köszönjem

az igazat akarom,
csak a valódit kaphatom,
és kinek köszönjem,
ezt kinek köszönjem meg

Engedj be

Engedj be, gyermeki létedbe,
ahol üvölt még az értelem,
feneketlen szívedbe,
ahol nyitva állunk,
egymásnak s másnak,
bárcsak gondolnál rá, bárcsak.

Bárcsak nyarunk lehetne örök,
örök gyermeki létezés,
és émelygéseink vége,
cserébe a szuvas fogakért,
az ínytépő szavakért,
miket nem köpünk ki,
amiket nem mondunk ki,
megfojtván igazságunk érzetét.

Örök harcban

és már minden nap,
zajló, nagy folyam,
ahol élni kell,
fuldoklón, boldogan

ahol arcokat temetnek,
feledő homályban,
élni kell, élni,
s elfújom a vágyam

ahol part volt eddig,
most örvény hívogat,
aki szeretett eddig,
most kívánja holtomat

s ahogy erőm fogy,
mind kéklőbb az ár is,
élni kell, élni,
még ha nagyon fáj is

mocskosul beteg agyakban,
születő gyermekarcban,
dédelgetett halálban,
egy örök harcban

így, óriás kezekben,
az Isten tenyerén,
markában tartott vízben
élek én

Jelentse azt

Jelentse azt, hogy szeretlek,
Jelentse, hogy véremmel festek,
Vászon és paletta nélkül, elfolyó képeket

Jelentse azt, hogy az Istennel parolázok,
Jelentse, hogy megbabonázott,
S a folyó elindul, irányom után

Jelentse azt, hogy szépek a lányok,
Jelentse, hogy hozzátok
Nem ér sem hideg kéz, sem hideg kelyhű virág

Jelentse azt, hogy félbe vágnak,
Jelentse, hogy keselyűk szállnak,
Dögre várók, a testemre

Jelentse azt, hogy megdöntött a kórság,
Jelentse, hogy kitalálták,
Legmélyebb árkaim sekély titkait

Jelentse azt, hogy becsapták az ajtót,
Jelentse, hogy magamba tartok,
Nyílként kilőtt, egyenes irányban

Jelentse azt, hogy nincs szükség másra,
Jelentse a vállra
Vetett lyukas zsákokat

Jelentse azt, hogy mulandó az élet,
Jelentse, mondjuk, a fegyvertelenséget,
Hogy arcunk elé tartott kezünk a páncél

És jelentse ezt a sötét éjszakát,
Jelentse szívünket, szívünk robaját,
Ahogy összedőlnek kicsinyke vályogházai

Nem szeretem

Nem szeretem, ki erősen szorít kezet,
a szemembe néz és összekarcolja törékeny tükreim,
az erősen néző szemeket,
amiktől lecsúszik meztelenségem
és gyáva húsomat remegteti

Nem szeretem, ki hajnalok hajnalán fölver ideges,
reménytelen álmaimból,
s nem hagy nekem időt, hogy felélesszem
soha sem volt végtelen szerelmeim
és bedönt jéghideg falak közé

Nem szeretem, ki tanulta, hogy szép a szép,
Lassú és hangtalan táncba hív,
Körülölel, keserű csókot ad,
És azt mondja: daloljuk hát el az életet,
És rekedt hangomat túlkiabálja
  
Nem szeretem, ki hosszan megállás nélkül csenget,
Belecsípeget illúzióim morzsáiba,
Felszisszen szavaimon,
Aztán elkrákogja lopott monológjait,
S rablóképével magasra nyújtózik

Nem szeretem ki bordáim közé tekintget,
Mindegyre hunyorít, mindenre ránehezül
Gúnyos tudatlansága,
Összehajtogatja a világot
És papírcsónakként süllyeszti fürdővizébe

Reál

Két nyitott ablak.
Huzat.
Semmi mulattató,
ami magára mutat.
Két nyílegyenes vonal,
közötte pont.
Komédia.
Mindenki bolond.
Két szembe nyíló ajtó.
Mögötte csönd.
Ne méregesd!
Nem kell, hogy megköszönd.
Két széknyi messzeség
Ez itt………
Az ember neki kezd,
S az Isten elegyít…….

Dal

                          Erdős Csabának

ahányat üt
még annyi lesz,
egy fa tövében
majd megpihensz,
dúdolod, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram,

ahová mégy
ott leszel,
ahol meghalsz,
ott elesel,
dúdolod, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram,

aki szeret,
nagyon szeret,
de akad még
rossz embered,
dúdolod, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram,

sose nézel
most már hátra,
mintha
örökléted várna,
dúdolod, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram,

mégis, mégis,
odaveszel,
ahol meghalsz,
ott elesel,
dúdolod, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram

már hiába üt,
már az se lesz,
aki olykor
ölbe vesz,
dúdolod, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram,

nem lesz,
ne számolj vele,
legyél
önmagad szerelmese,
dúdoljad, hogy
tiraram,
tiraram, tam,
tiraram,

2003.06.17.

Évmilliók óta

Ahogy tovább érek, ahogy kibetűzöm a könyveket,
Mind biztosabb vagyok benne: már évmilliók óta szeretlek,
Nagyjából négy és félmilliárd évem telt,
Ékszercsillogású szemeid istenáldotta játszóterén,
Ott voltam a hintán, a rózsaágak alatt,
Bekerítettem a csillagokat, a holdsarlót tűztem a hajadba,
Melleid bársonyszikláin másztam és mászom meg gyönyöreim,
És az Apokalipszis füstfelhőin is átemellek majd

Hajdanán

egy kert sarkán
átcsókolt délután
pokróc-szerelem
nem emlékszem
de hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
az ilyen fület zúgató
talpig-tisztaság
ami homlokegyenest
vezetett át a mennybe
fiatal-játék
a vágy igyekezete
mit hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
piszkos lábakkal ölelkezni
egy velejéig szerelmes orgián
ontani egymást
egy kertsarkán
átölelt délután
tán valótlanul
de beteljesülten
suhogó lombok alatt
csiklandó füveken
pokrócról lelógó élvezet
megvezetett üdvözülés
kergetett
mert hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
ott hagyni lomjaink
ahonnan menekül
ki ép ésszel bír
az a csöppnyi pír az arcodon
de gyönyörű hír
mikor kivágtuk
megfestett világunk
kézen-fogott-papírembereit
amit még hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
egy kertsarkán
átölelt délután

gyökeret ereszteni
csak az nem sikerült

ide

ide azt írom: szeretlek,
ide nem fér már más,
ez a füzet széle,
ez a világnak a vége,
de még elkapom ezt a szót,
ezt az egyet,
ezt a legegyszerűbbet,
amit naponta
elmondok, kimondok, fölmondok,
ösztönösen-
tudod milyen kevés van ilyen-
lehet ez az egyetlen egy,
ez az egyszerű,
amibe mégis beleizzadok,
akár ha súgom, kiáltom vagy kijelentem,
vagy csorgó verejtékkel
a füledbe lihegem,
ha elmosolygom magam,
vagy véres komolyságot zúdítok,
hideg vízként az arcomba
mindig, még mindig
patakok indulnak el a hátamon,
összes fogam metsző fájdalommal lyukad,
füleimbe beleordít a gyárkürt,
kitépik végtagjaimat a betűk,
belenyomorodom,
öklömet rágom,
koponyám ketté válik minden szótag után,
és biztosan érzed
húsom perzselt szagát,
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
és kigúnyollak mulandóság

(Valamikor: most,
Valahol: itt,
Valakivel: veled,
Valakit: téged szeretlek)

Sírig énekelt dal

I.
Jöttem messzi földről,
bújtam minden ágon,
Istent kovácsoltam,
hogy ember ne ártson

Minden, minden palló
leszakadt alattam,
szívemet egy kővé
összeszorítottam

Maradtam volna,
de tovább szalasztottak,
ha életben hagytak,
leöltem magamat

Az utak nevét
betéve tudom már,
körbe- körbejárok,
ahogy az óra jár

Hideg vizű folyók
ömlenek fölöttem,
most már az se kell,
amit könyörögtem

II.
Hajszolj, csak hajszolj,
Kutyákkal járok,
Üres utcákon
Vakon szaladgálok

Csorbult fények között,
Riadt gyermekként,
Elismerek én mindent,
Ahogyan megtörtént

A tűzbe fekszem,
Hamuból ébredek,
Legnagyobb gondom,
Hogy még meglegyek

A holnapok alatt,
A múlt küszöbén túl,
Messzire a jótól,
Ahol csak alkonyul

Elébem járok,
Tartom a hátam,
Ha senki sem ad,
Hát magam csináljam

Bocsáss meg kérlek,
Gyere tarts föl engem is,
A szomorút tudom,
De tudnám a szépet is

Alamizsnát!
Adj kezembe tollat!
Hogy legalább leírjam,
Jobbat ne gondoljak

Még kigombolnának,
Még szeretnének engem,
Még társaim lennének,
E börtönszerelemben

Holdak alatt……

Holdak alatt, Napok alatt,
Alig vagyok félakarat,

Félig őrülten, félig józanul,
Látom az ég rám borul,

Kék csillagon egy víziló pihen,
Fehérbársony felhő viszen,

Sötét kapuban sötéten áll az őr,
Tíz dimenzión őrködöl,

Fénytelen fényesség üzen,
Félakkordnyi gyászütem,

S ahol a folyóba folyik tengered,
Ott zsákba kötöd a lelkedet.

Míg itt tettem ……..

Míg itt tettem jó kedvemet,
S drótszálakon lógtam itt,
Harmatcseppbe csentem én,
Magányom tükrös titkait,

Elhazudtam fél országot,
Döglegyek tanyája, én,
Rossz szél hordja szagomat szét,
Az élők sótlan tengerén.

Most már hiába nézhetsz,
Itt állok bután és vakon,
Soromba állt a végzet,
És kiugrottunk az ablakon.

Így voltam okos és bátor,
Hiába végzet és a sors,
Én, ki levetett magáról
Mindent, mi átlagos.

Világtalanul

hárman

Csupasz melleden gyönyörű fény,
Az Isten van, meg te, meg én,

Ajkadon csak csók, számtalan,
Hárman vagyunk világtalan.

hideg van

Kicsiket lépsz, pedig messze vagy,
Margók mögé írod magad,

Szívedről integetsz, hosszasan,
Bús rongy a lélek, hideg van.

életjel

Azt reméltem kékebb eget látok,
Reméltem én magasabb magasságot,

De tudtam, az okokat sohasem tudhatom,
Érzed ?, tűzforró a homlokom.

Ne ámítsd magad

Hunyoríts, hisz erős az álom,
Hunyoríts, ősz ül a tájon,
Végtelenül védtelenül vagy.

Ne számíts semmilyen jóra,
Nézd ez az ősz lobogója,
Végtelenül védtelenül vagy.

Hamis, aki csókol az is,
Ősz van éjjel is, nappal is,
Végtelenül védtelenül vagy.

Ne áltasd, ne ámítsd magad
Ősz van, az is marad,
Végtelenül védtelenül vagy.

2003.09.08.

Ecce Homo

Isten, ki vagy, ha vagy,
Ember magadra vagy,
Zokogó esőben is,
Tüzelő napsugárban is,

Éjszakák sötétségében,
Nappalok szürke fényében,
Fölhabzott nyállal,
Gondterhes gondtalansággal,

Asztalok körül,
Könnyű háládat nélkül,
Világvégig tárt szájjal,
Hitetlen bizonytalansággal,

Epedve unos-untalan,
Játszik a tudattalan,
Fölbujtanak a percek,
Mind álomba kerget,

Föl sem fogod talán,
Lógsz az idő falán,
Fölvernek édes, éhes napok,
Porladó illúziók

Tél közepe, akár a nyárvég,
Céltalan, semmi szándék,
Isten, ki vagy, ha vagy,
Ember magadra vagy.

2003.09.11.

Értelem nélkül

Érzed-e úgy, hogy vallanod kell,
Értelem nélkül csak mondani el,
Akár ha kevéssé, de mégis csak áltat,
Akár ha sokan fogják a vállad

Csak mondani, két izzó szemmel,
Hogy menekül belőled az ember,
Hogyan mélyül az értelem gödre,
Hogyan keringsz csak körbe-körbe

És csont és jég marad csak belőled,
Kérdések, mik a csöndbe beleöltek,
Vonzódás a tudattalanhoz,
Fájdalom, mi föl-föllapoz

Így keseregj, hogy tudod a végét,
A világgal robbansz majd szét,
Leszel a porból csak hitvány porrá,
S hamudat magad is szétrúgnád

2003.01.28.

Egy szóra csak

Egy szóra csak, ha még lehet,
jeltelenül múlunk, mint a képzelet,
hát hadd mondjam el neked,
milyen rövid ez a jelenet,
elég, ha lehunyod két szemedet,
évek rohannak el veled,
s meghozzák a kedvedet,
kisírni mind a könnyedet,
hát azt mondom jól teszed,
nincs ellene fegyvered,
ami elmúlik az eltemet,
s már nem látom a kezedet,
a végtelen ad fényjelet,
egy csillagba önti testedet,
s már hiába is szeretlek,
őrülten zúgnak a tengerek,
így tűnünk mi emberek,
így játszanak az istenek

Egy utolsó örömöm elé

Minden szájon csók vagyok,
Minden fülben édes szavak,
Minden kézben csak virágok,
Mik a legszebben hajtanak

Mindig telve vagyok rogyásig,
S nem tudom, kinek kellenék,
Egy csók, egy szó, egy szál virág,
Mint semmiből hozott semmiség

Mert van, hogy csókolnék, de köpnek rám,
Van, hogy szavalnék, de kinevetnek,
Van, hogy szememben ég egy szál virág,
S, volt már hogy rajtakaptam, hogy szerettek

Hisz én már készen állok, látod
Várok és haladok lefelé,
A melleket már elhagytam régen,
Prológ egy utolsó örömöm elé

Ahol eltűröm majd én is,
Hogy jobbomon, balomon csak bánat,
Eljátszom, hogy voltam s leszek is még,
És végül elalszom majd nálad

2002.09.05.
Emberibb alakban

Kicsit odébb, kicsit el,
Kicsit homályosodni el,
Egy ágon csüngeni,
Messze-gondolatban,
Egy kicsit őszintébb,
Kicsit emberibb alakban,
Nem csak egy véghezvitt életben élni,
Félni kiáltástól és csendtől,
Remélni jót és jobbat,
Amit senki meg nem adhat,
Egy kicsit fel, egy kicsit el,
Ahol felocsúdhatsz,
És szemeidbe nézhetsz,
Tisztázhatod az egészet,
Ahol láthatod,
A világ így folyik,
Kezdi és végzi, vagy
Félbe hagyja dolgát,
Ölni jár vagy kurválkodni,
S közben köszörüli a torkát,
( hogy elmondja)
hiába hús és lélek,
hiába fáj, amit érzek,
hiába ez rendszer, ez törvény,
hiába bántad meg fajtád,
ez így lesz nélküled is,
veled is így marad,
hiába vagy ( azt mondják) szabad,
nem választhatsz,
nem mondhatsz nemet,
nem léphetsz ki,
nem hagyhatsz fel vele,
pedig mennyi minden lehettél volna, TE.
Mondjuk a sarokban az a szekrény.
Ez a giccsnek beillő festmény.
Egy egyszerű vélemény,
mint ez a vers.

Így

ahogy a Tűz a Víz s a Nap ragyog,
ahogy a Csillagok csillognak bennünk,
ahogy Szárnyaink röppennek az Óceánon át,
ahogy az Ősz jön, s öregszik bús fejünk,

ahogy keserves kanyarokat írnak az Utcák,
ahogy betegszik a Vér és a Test,
ahogy rossz Nemünket mutogatjuk büszkén,
és szeretjük, szeretjük a Végzetest

na így telik az Élet

Hol marad

s a Hold, hol marad ma éjjel,
ki beszél velem,
ki ugraszt Valami ellen,
ki lázít, hogy tegyem a dolgom,
csak úgy ahogy eddig is tettem,
ahogy szerettem,
ahogy verekedtem;
ki hív faggatni a Jelent,
eltűrni, elszólni magam,
ki hallgatja ki nyugtalan szavam,
ki próbálja a Csendes Órát,
tüntetni messze el,
hangos lármával,
hamis énekkel;
ki tűri el most bennem az Embert,
ki gyanútlanul álmodna még,
ki zavartan kulcsolja két kezét,
ki hozna hideget homlokomra,
mi ég Lázaim nélkül is,
Éltemben, ugyanúgy
Holtomban is tán

Panasz

zsebemből hullanak a játékok,
köröttem nőnek az árnyékok,
mellemben már remeg az érzés,
arcomon vöröslik a sértés,
térdemben sajog egy csontom,
számolatlanul sok a gondom,
nyakam már csak balra, ha fordul,
fülemben vészharang kondul,
kezemben egy maréknyi gyógyszer,
szükség, ami az élethez kell,
homlokomon szép, hosszú ráncok,
lyukadó fogakkal rágok,
hátamon sziklákat törnek,
éjjel rémálmok gyötörnek,
nappal már alig vagyok,
törve, zúzva, halványodok,

nem ismerek meg már embert,
az Isten engem bottal vert meg,
foszlik minden, nincs varázslat,
elvisz a víz s a bánat,
s a Világnak ebben kára nincsen,
a hajnal a legszebb, énszerintem

2002.08.26.

Virrasztás

elzárva Naptól és Fénytől,
sötét ablakban látszol,
száz húron pendül a Magány,
a Hold arcán éji fátyol

mindkét kezével játszik a Csend,
négy sarokban bújik a Semmi,
egy szúnyog éli rövidke életét,
a szekrény az ágyamat lesi

a falban tízezer tégla álmodik,
míg elfut bennem egy emlék,
a gyár zúgni kezd, hát Létezem,
s ez van, hogy cseppet sem elég

2002.08.26.

Csak egyszerűen

Könnyű csókod szeretném,
Lágy karod ölelését,
Hajad zuhanását a vállamon,
Hangod csendülését,
Szemeid szikráját,
Bőröd selymességét,
Combjaid hajlatán,
A fény érintését,
Köldököd mélyében,
A víz csillanását,
Melleid között,
A völgy hallgatását,
Gerinceden végig,
Ezer csók háláját,
Derekad körül,
Karjaim csapdáját,

Csak egyszerűen téged,
A romlatlan szépet,
A rossznak a végét,
A meztelen békét,

Lelkemnek párját,
Testemnek társát,
E világnak világosságát

2002.08.23.
Az életből végül……

Az életből végül nem marad semmi,
Bűneid lajstroma, mivel nincs mit kezdeni,
Lábnyomaid, hogy itt jártál a környéken,
Egy sárga cetli kedvesed zsebében,
Szomorú tekinteted sok régi fényképről,
Egy elkopott nadrág a szekrényből,
A szeretett dal egy megkarcolt lemezen,
Egy mondat, mit talán értenek kevesen,
Az utca, amin bolyongani annyira szerettél,
Egy könyv, amit olvastál s megértettél,
A film, amit, ha néztél elsírtad magad,
Az éjjel, s a hajnali pirkadat

Az életből végül nem marad semmi,
A kövek, a csótányok, csak ennyi,
Talán a föld, talán a víz, s az árnyék,
Talán csak a remény és a szándék,
Az esők, a folyók, a délutánok,
Az árulás, talán az igazságok,
Még a tegnap, még a holnap, még egy szürke udvar
Csak a csend, csak a gyerekzsivaj,
S talán, mit egyetlen szusszal bírunk,
Talán, mit az életről írunk,
Talán csak egyetlen fegyver,
Az élet s vele az ember 

2002.08.17.

Dehumánum

Hiúnak öltözöm,
nem láttok amíg félek,
szebbik felem mutatom csak
míg a Napba nézek,
átfestem magam,
lassú vonalakat húzok,
mint gyémánt kavicsok fénye,
élni csak így tudok

elég, most néma leszek,
a gyilkos már nem talál senkit,
béna gyönyör fut végig testemen,
szívem mély kutakból merít,
törött üveggolyók gurulnak, a szavak,
s magamhoz így jutok,
a távolban, mint magányos fa árnya,
én élni csak így tudok

tudom, kapzsi vagyok,
nincs mit, s miért tőlem kérj,
egy lehunyt szem világít,
ahogy legyintek, mindent elbeszél,
a párkányon ül örömöm,
alatta semmi, ahogy arra gondolok,
mint felhők mögött szivárványos ég,
én élni csak így tudok

mindig is volt bennem gyűlölet,
lehelje lelkét a ködbe,
aki legyőzött vagy győzni tud rajtam,
fekete füst száll fejünkre,
kötelemen már csak csomók vannak,
házamhoz nem futnak lábnyomok,
mint hegyes tőr végén a kín,
én élni csak így tudok

irigye vagyok soknak,
lopnék is, ha lenne merszem,
hamvas arcok mosolyognak felém,
ábrándjaim és szégyenem,
lázas vagyok a félsztől,
sok édes dolgot várva-várok,
mint sóhajtó csend bánata,
élni már csak így tudok,

hűtlenségem sem leplezem,
csak kibontom szárnyaim,
ágyakról ágyakra fordulok,
csalom az álmaim,
kék virágok nőnek az árokban,
szomorún bármerre járok,
mint őszi esők kopogása,
én élni már csak így tudok

El akarok mondani valamit………..

El akarok mondani valamit,
Hogy kéz kezet szakít,
Hogy szem nem néz a szembe,
Hogy az Isten nem jár erre,
Hogy hazudik mind, ki beszélni tud,
Hogy könnyem túlcsordul, tovafut,
Hogy barom mind, ki szószéket vállal,
Hogy nem lát, csak csapkod az ostorával,
Hogy nem győz meg már bizony se kétely,
A fény már egy a sötétséggel,
A jó a rossztól vár csak választ,
A víz hatalmas földeket áraszt,
És torkodra szorul a barát kése,
Ki anyja volt most ellensége,
És vértől és kéjtől szennyes az inged,
Lévén magad erre vitted,
(És tovább már csak kapzsi álom,
Átszökkensz a láthatáron,
A mennyekig s az égi téren,
Várod, hogy az Ég ítéljen!)

2002.08.02.

Magunk között

Valahogy mindig szóban forogsz és én még is hiányoddal élek,
Az éjszakák nappalain s a nappalok éjszakáin túl,
Hová senki sem léphet be, ahová csak nekünk van bejárásunk,
Én vézna lélek s te mély, mélységes szakadék

Régóta így van, szorult hurok a szívem és szemem előtt
Zajlik le életem, arra megyek, ahol betörnek maguknak az idők
És kényszer alatt teszek mindent, amit teszek,
S közben gondolataimba vésődsz, ahogy

Mint rossz álmok verődnek fel napjaim,
Ahogy hosszú sorokba állok a jóért,
Ahogy imáim egyre gazdagodnak,
És vég nélkül suttogom őket a hallgatag falaknak 

Volt

Volt úgy, hogy a szívem fájt jobban,
Volt úgy, hogy a lelkem,
Volt úgy, hogy sehogy sem volt,
Volt, hogy semmit sem nyertem,

Volt ami egyszer sem érdekelt,
Volt, ami megihletett párszor,
Volt, amibe bele is haltam,
Volt, hogy azt hittem, játszol,

Volt, ami nem lehetett volna,
Volt, hogy mégis megesett,
Volt, hogy szerettem nagyon,
Mert volt, aki szeretett,

Volt, hogy nem tétováztam,
Volt, hogy kivártam mindent,
Volt, hogy a hűségben hittem,
De nem láttam az istent,

Volt, már nem is tudom, hogyan,
Minden küszöbön megállok,
Volt, vagy száz életem,
Most egyet sem találok.

2002.05.17.

Tükörkép

Nem vár a nap miránk, régóta tudod,
Már csak árnyékunk van és időnk,
Feketedő körmünk és megrögzött isteneink,
Lappangó örömünk és takargatható jellemünk,
Hosszú kabátunk a tél ellen

Egyikünk végtére is halhatatlan, másikunk csak zokog,
Hogy megjátsszuk a bátorságot, de a gyávaságot is, hogy
Nem születik már jó, se rossz bennünk,
Ahogy tanulunk, úgy felejtünk,
Ahogy vékony cipőnket koptatja a járda

Szól a szánk, ha érez a szívünk,
Felejtés és kíméletlenség, mi a világot mozgatja,
A hit, ami után megfordulsz az utcán, a szépség
A szépség szerencse, bármekkorát is hazudhatsz,
Legyen a kérés bármilyen, hamis a szemed és harmatos

Átszereted a napokat, az ajtók a sarkokból nyílnak, és
Ugyanoda záródnak majd vissza, így származol, így végzed napjaid,
És halnak el szomorú napok és élednek boldogak,
Szokott csínyedet szoktatod másokkal,
Letörik a bánat és le az öröm is, ugyanoda halnak

Az ajkad a határ, test és test között,
Lázasan ébredsz, lázasan alszol el,
Kialszik a fény, az alagsor, sötét tömlöc, mély verem,
A halottak játszótere, az élők fegyenctelepe,
Miként vagyunk boldogtalanul, de mosoly ül a szánkra,
Fésületlen vagy és nem gondolkodsz

A viasz forró, de meghűl az ujjadon,
A szeretők, a múzsák is békén hagynak már,
A csövek meleg hangot adnak,
Mikor a falhoz beszélsz, így itt hagyott ég és föld,
Valaki szeretne…….nem is kell mondani,
Kicsit elmosódsz a párás ablakon

Egy mondat jut eszedbe, kellene tudni mást is,
Ismerni a várost, a szokást, legalább magadat,
Az elsuhanó arcokon értelmet és színeket látni,
Felfogni a harcot, de élni békében,
Magasnak lenni és sohasem alacsonyodni le

Bizonytalanságban élsz, a lét körülmetélt,
A panasz sajog az ajkunkon,
Mindenhol ott vagyunk, sehol sem érünk célt, meglásd
Ami a szavunkból kimarad, kimarad lélegzetünkből is,
Vagy kihagy a szívünk, vagy kihagy az eszünk,
Élünk, meghalunk, voltunk és nem leszünk már
Ugyanott ugyanolyanok

2002.01.31.
Úgy gondolok rád

Ahogy a szív alatt beteg a világ,
úgy gondolok rád,
aki még oly sokat hívta a harsonahangot;
s a pillanat rám veti szárnyát,
szánnál most, ha látnál,
hogy kézről-kézre adnak, mindenfelé felkutatnak,
ahogy szájról szájra járok,
mindenhol szebbet és szemtelenebbet találok,
akik kikezdenek, akik eltúloznak,
vagy alám vetik a szelet,
nyáron a nyarat, télen a telet,
és megfognak erős kezükkel,
birkóznunk most miért kell?
a minden szó alatt rejtőző kétséggel,
az épelméjűséggel, ezzel a kibírhatatlan félelemmel,
a gyűlölettel s a szerelemmel,
a köszvénnyel, ezzel a törvénnyel,
ami megemberel és szembe köpködi a túlzó álmokat,
amit vársz, amit vonatok húznak a pályaudvarok mellékvágányára,
melléd állnék ám, de mond nem lehet,
hogy aki bennünket elfelejtett, tévedett?
csak nem vallja be, vagy nem hallja meg önmagát,
a lelke sugalmát, keserves panaszával az isten imáját,
nem állja ki a hét fogást, sem értelem, sem érzelem,
de megfekszi a gyomrát, reggelre összegyűri az ágyat,
az ágya összegyűri őt, és megcsömörli a vacsorát és meg minden szeretőt

2001.12.15.

Hosszú út, rövid napok

Hosszú út, rövid napok,
Aki szeret, én annak vagyok,
Vagy a semmi, vagy a minden
Ember, ha van ember és isten, ha van isten
És kinevethetsz, változni már nehezen fogok,
Mint a téli fény, úgy elfogyok
 
Itt szalad előttem, az igazság szomorú,
Takaró alatt is ez a háború,
Szembe szállnék, de azt mondod már késő,
Valóságra, csak a valóság jő
És kinevethetsz, változni már nehezen fogok,
Mint a téli fény, majd úgy elfogyok

Percekbe zártan,
A sors, amit neked szántam,
Csókot adok, ha másom nincsen,
Csak hoztam ide, sosem vittem innen,
És kinevethetsz, változni már nehezen fogok,
Mint a téli fény, majd úgy elfogyok

Három szívemből sírok,
Amennyit rám mérnek, annyit bírok,
Számolok, hogy legyen a végén,
Amit hordok, azt nem cserélném,
És kinevethetsz, változni, én már nehezen fogok,
Mint a téli fény, majd úgy elfogyok
 
És mondhatják rám, lám-lám milyen furcsa,
Ami semmit sem ért, csak azt szerette újra,
Hogy agyon is az isten, ne csak vegyen,
Ami való egyszersmind igaz legyen,
És kinevethetsz, változni, én már nehezen fogok,
Mint a téli fény, majd úgy elfogyok

.(nagyon szeretlek)

nagyon szeretlek,
meg is talállak, ha kereslek,
hiszen minden szomjúságomban,
éhségemben ott vagy,
csavargóim is hozzád csavarognak,

s ha eltudnám, hidd el már most elmondanám,
milyen képtelen hajnalok jártak itt hajdanán,
s most hat világgal egyszerre táncolok,
elképed, ki lát, lassacskán melléd szokok,

hisz melódia vagy, valami halk suhanás,
kék tenger, valami könnyű vitorlás,
testünk minden tája valami végtelen szabadság,
kedves tündérhad, valami jóságos királyság

verhetetlenek ezek a pillanatok,
ahogy percekké, majd órákká nőnek,
ahogy a tegnapok elköszönnek,
és hajnalban mellőled kelek fel,

ahogy elrugaszkodik és visszatér a képzelet,
ahogy álmomban, s az álmokon kívül is féltelek,
ahogy remény van itt és élet, ezernyi betartott ígéret,
s a bizonyosság, hogy szeretlek téged
  
Este, hazafelé

Csak a fények játszanak,
mind halálos adag világosság,

csak a betörhetetlen csend,
mi e magányos utcán most végigszalad,

s veled pajzán vigyorral,
feleselni kezd a levedlő ifjúság:

könnyű léptek mély nyoma rajzolódik,
kemény aszfaltot érzel és
teledobált végtelenséget magad fölött.

Hiányod

Hiányod alkony, vak sötét,
Hiányod szótlan, néma lét.

Hiányod dörgő, vad vihar,
Hiányod rút sebet takar.

Hiányod bomló test szaga,
Hiányod férgek vájata.

Hiányod foszló, dohos rongy,
Hiányod mosdatlan, rőt poronty.

Hiányod állomás, kihalt,
Hiányod szemetes folyópart.

Hiányod kiázott, mély gödör,
Hiányod sáros pocsolyatükör.

Hiányod feltört járdakő,
Hiányod megcsúszott temető.

Hiányod kopár pusztaság,
Hiányod kihunyó szalmaláng.

Hiányod halottasházak csöndje,
Hiányod szomjúság és éhség,
Hiányod körülöttem szűkülő kör,
Csupa félelem és kétség.

Az Isten kísértése

Lehet bár szürke ég,
S alant a fekete föld,
Lehet rút, kormos éj,
Szalajthatsz vak gyönyört.

Lehet e sorok végén,
Büdös csatornaszag,
Lehet pár balga perced
Besúghatod önmagad.

Tudásod sűrű moslék,
Végtére mit sem ér,
Istentől fél az élő,
S az istentől remél.

Kegyelmet, pénzt és nyaklót,
Nevére hírnevet,
S ő híven, hűen adja,
S utána jót nevet.