Vers vagy (2003okt-2004márc)

- Istennek szegezett tekintet -

1.
ISTEN hát nézz szét az emberen,
hideg lavór, sötét verem,
e mind, ki tudja mi,
nevét se tudja mondani,

2.
búfelejtő teli pohárral
már várnak éjszakáim,
dülledt szemgolyóimmal
ellabdázgat a valóság

Engem temetnek
(Attila után, egy cseppet sem szabadon)

A pap istenem után kutat,
éhes tetűhad rágja üstökét,
szemeteszsákokban koldusom firtat,
s szeretőm könnyezi örömét

Vastag dér pihen a fákon,
szállingózó hóban pár barát,
kik összesúgnak, kik összenevetnek,
„aztán módjával cimborák”

„Emlékem egyre merevebb lesz,
Valaki rábök  -majd- homlokára,
Síromig setteng” , de nem szólalok meg,
Egy szavam sem lehet többé rája

2003.10.10.
 

Így képzelem

Mint, aki négykézláb vonszolva magát-
Akár bortól, akár bánattól részegen-
Homlokával istene térdének ütközik.
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

Mint, akit fertőz a szégyen, s akinek
Meleg szobákat tár a züllés,
Fejében képszilánkokká töredezik a lét,
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

Mint, aki fölött fekete űr a kormos ég,
Alant a föld vörös magmája izzik fel,
Kezeit tőből szakasztja e nehéz sors,
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

Mint te vagy éppen én, így orrabukva,
Akik e sápadó Naptól várunk fényt,
Csontjainkban a fagy jégvirágaival,
Így képzelem, csak így tudom képzelni,

a reménytelent
2003.10.16.

ember és isten között

a sarokban bűnbánó gyilkos térdepel,
álláról vérrel sűrített könnye csöpög,
légyzümmögésnyi zajt csap a szürkület,
így ember és isten között,
ahol kezek nyúlnak, mint esti imák,
ahol kötelet húz való és álmodás,
szív szaporít zengő bánatot,
ahol tőrhegynyi kéj a fájás,
ahol igazat mond, ki anyját is hazudja,
ahol eladó minden, luffballon- élet,
gyermekkor, mindez a ripacs kor,
egyetlen szatyorba férnek………  

2003.10.22.

Szép álomból

Szép vagy, szép álomból ébredő arc,
kit szelíden költöget a reggel,
kit nem vernek föl, kit nem öntenek árvizek,
ki kezeket nem emelsz kényszerülten fel;
Szép vagy: arcod Isten arca,
hangod: Isten csengettyűs harangja,
alszik lelkeden a boldogság,
körberajzolnak a csodák,
olyan szép vagy, szép álomból ébredő arc

((hamuvilágból szököm hozzád,
s már látni is vélem kútjaid hűs, tiszta vizét))

(((ma nyugodtan alszom,
békegalambom szép, új tollakat növeszt)))

Kevésből

kevésből értem a világot:
a porszemből – míg megcsillan visszaemlékszem minden fogantatásra,
a verskezdő sorból – mit elolvasván zsákba lépek és talpam alá törpül a horizont,
a reggel legelső percéből – mikor megidézem önmagamat és fölpattintom az eszmélet súlyos födelét,
kevésből értem a világot, s a sokaságban elvesztődöm- érthetetlen fordulat

 
Mint magába feledkező

megírt sorokból idézem életem,
múltam át nem élt múlt,
mint rossz készülék
szalad meg jelenem,

mint eső elől sehová siető,
mint magába feledkező,
ki szétszakadt csomagjából hullatja
megrongyolódott, kedves dolgait,

megírt sorok pontjai ugrálok át,
múltam át nem élt múlt,
jelenem átremélt jelen

2003.10.09.

Romlásban

Ti romlásban élők:
Egy szál virág-
Égő mezőn szedett,
Hát mögött rejtegetett.

Ti romlásban élők:
Köszönjétek,
S ó ne az életet,
Perceket gördítő másodperceket.

Romlásban élők:
De mi lesz velünk,
Ha körbenéztünk szemetünk dombjain,
Ha leszámolódunk az Isten ujjain.

2003.10.14.

Lehet epedve várom

a butaság kosara feneketlen, nem igazolom, minden napom tanúm rá, mellettem esküszik hajnaltól éjjelig:

JÓ LEGYÉL!
NEM MEGY, MINEK!

vagy úgy, értelem és jutalom kell, nincs, illetve kevés, ha van, ha nincs nagyon kevés, nincs arany, hogy minden szívre jusson:

VÁLLALD!
NEM!
NEM MUSZÁJ.

egy kicsit sem félek, hogy túl komolyan gondolod, csak mi lesz, ha kényszerültségedet egyszer igazságba fojtod, töprengek, s lehet epedve várom már

in medias

négy égtáj szele hajlít,
csavarja gyökerem,
torzítja arcomat,

halvány árnyékot vetettem,
most kontúrjaim vastagítom,
szaporítom gondomat

Hátramenet

„Ki él az mind a világot akarja
megváltoztatni, de,
önmagán változtatni nem szándékozik
itt többé senki se”

ember! kezedben sorsunk fonala
vékony cérnává,
életünk könnyű illata,
dögszaggá válik,

ember! ablakod üres keretébe
belehel az Isten,
kisatírozza idegen arcod és
félelmében összekuporodik,

ember! kelj hát életre halotti
maszkod mögött,
fuss a „jövő felé”, hiszen
halállovasok ügetnek utcáidon

2003.10.17.

csak a versre

csak a versre jöhet áldás,
csak a jóságba zárt erő válthat,
haszontalanságnak élő, embert-félő,
önmagad istenképére teremtve,
vaksötét folyosón támolygó árnyék,
kit dicsőségében talán megszán az ég;
talán csak a versre jöhet áldás,
elmormolja önmagát,
ki féli még a holnap rozsdamart ereszét,
de fájó, viszkető szemeit nem hunyhatja
és éjek nappallá téve szigonyozzák,
mind lassabban dobbanó szívét

2003.10.22.

madárfüttyel

földi halandó korán,
az ember néha megpihen,
édes perceket tölt
lágy melleken,

az út sivár kövén
néha csend honol,
néha az is szeret,
aki átkarol,

néha esőtlen ősszel,
sárga fák alatt,
madárfüttyel vigad
a bánat

2003.10.23.

örökké

az október szélfújta, vörös arcain
a hideg könnyek emlékezete:
az Isten fülébe ordított fájdalom,
s a síri csend, mely minden háborút elfátyoloz;

mert háború ez, a butaság ellen,
mert háború ez, az aljasság ellen,
örökkön örökké

2003.10.23.

csendesülj

csendesülj,
a szél zúg, a föld kopár,
csendesülj,
istenért ordít, szájba harap a száj,
muszájból szeret, mind ki rád vár,
csendesülj,
hangosak után loholnak,
kit elérnek magasra dobnak,
e drága emberek,
csendesülj meg,

a szél zúg, a föld kopár,
istenért ordít, szájba harap a száj,
csendesülj,
még ha fáj is,
összezárt szádon ólomlakattal,
még, ha hazaküld is, nem marasztal,
e szél zúgató, zord idő,
csendesülj,
az eljövők majd dicsérnek érte,
csendesülj,
olvadj a ködbe, a sűrű októberi ködbe

2003.10.30.

kellene

nem is baj, hogy fúj a szél,
nem is baj, hogy mit sem ér:
ez az ősz, ez a nyár,
ez az eső, ez a sár;
nem baj, hogy nincs titok,
már az álmok sem valótlanok,
pedig kellene:
csillanó aranyarcon,
könnyízű, könnyű csók,
pedig kellene:
a smaragdszívekbe belátó jó szemek,
szerelmes tekintete

Akkor

Ha holnap már föl sem kelek,
Ha nem lesznek szép reggelek,
Ha ajkamon nem táncol csók sem,
Ha nem lesz isten, hogy fölélesszen,

Ha az álmon már végigjártam,
Minden embert megpróbáltam,
Ha a ház a fejemre dőlt is,
Lángkoszorúm szúrós tövis,

Ha kiszáradt vizekben fürdöm,
Szégyenem halomba gyűjtöm,
Ha már tényleg minden mindegy,
Na akkor mondom, hogy nem szeretlek

2003.11.18.

ha már úgy is…..

ha már úgy is csöpög az eső,
késő őszi teknőben fekszik a város,
a házak falán homályosult, rozsdaszín nevetés,
ha már úgy is elválik a szív, elválnak a szemek;

ráncaimban fekszel, karod nyújtása örök ingám,
tavaszi ágak hajlása, igém az életre,
ha már úgy is csöpög az eső,
késő őszi teknőben gyűlik a szenny

mégis

lám még is csak lovaglod ezt a kései novembert;
körmödre égett a Nap, a gyárfüst halványkék égbe csap,
lám még is csak kitartasz, lám mégis csak, mégis csak;
csak-csak itt maradsz, megtartod magad,
pedig szépen fölsebzi karodat a korlát; Tanár Úr látja ezt?

(hitvány, éhes szeretők dagadnak benned,
húsod véres cafataiban megrándul az ideg.

- roppanj össze, roppanj(!),
lásd átfúrt csontjaid szilánkjait,
szemedbe, mint kacag, mind,
ki tenyerén szítja poklaid tüzét….)

Genezis

Mint két kézzel markolt,
sárba gyúrsz arcot,
mélyre fúrt szemekkel
és küzdésre buzdítsz,
csorgó esőben, hulló hóban, télben is

Mindkét kézzel markolsz,
kaparsz és karmolsz,
édes húsba vérösvényeket

Kerülj hát közelebb,
tüzet olt a gyáva élet,
s bárki beszélhet,
küzdésre buzdítsz,
csorgó esőben, hulló hóban, télben is

2003.12.12.

(csak hogy a decemberről is írjak

neon zúgásban, órakattogásban,
szőnyeggyűrődésben, ajtócsapódásban,
hideg decemberben, vastag keretekben,
fut a délelőtt, fut az emberekben;

futunk mi is látod, futunk a télben,
lábunk nyomán látod, lék törik a jégen,
ahová (de) nem jutunk, mosolyog az arcod,
ahová nem jutunk, tavaszodik ott;

kötöz és old a téli éj,
december haván jégkötél,
és jégcsapokról lógsz, lélekvizek állnak,
homályfüggönyzött ember szem bágyad)

(jó neked Attila)

Íme hát nem leled hazádat,
A helyet, hol nem szégyenszó a becsület,
Ahol nem bajvívás e mákszemnyi lét,
Ahol lehetne, mert itt nem lehet

Íme hát nem tart veled senki,
Pedig lennél másokkal boldogan,
Sarokba ejtenéd kiszolgált fegyvered,
De ébredj föl, ne révedj hontalan,

A falakról már akasztják a puskát,
S kéz nem remeg, átdöf a szél,
S te remélnél másoknak boldogan,
Térj észre, s hasztalan ne remélj,

Itt mindig a meglopott volt szégyenben,
S aki lopott társakra lelt,
Kinek szemét szúrták felejtsen,
Mert boldog az, ki sokat és nagyokat felejt,

S ma még csak két oldalról kapsz pofont,
Holnap rád szakad a ház is,
Lehet hibátlan lesz az a fölirat,
De ez sivatag és sosem lesz oázis

Sáros jég alatt

Fogy, fogy a vers,
Fogynak a szavak,
Az ember Istent,
Az Isten embert tagad

Hull, hull a hó,
Vihara a télnek,
Te tőlem félsz,
Én tetőled félek

Szürke, szürke égbe néz,
Aki csak erre jár,
Sáros jég alatt,
Az élet csordogál

Egymagad

Csordogál a nap,
hamiskásan kacsingat,
hogy egymagad, hogy egymagadra vagy,
elődöd és utódod a vihar elől elülő madarak,
s a szivárványíveket átmetsző szemek

S a szemek alatti fekete foltokban bújsz,
dagadó dombok közt önt el az árvíz
és csordogál a nap, hamiskásan kacsingat,
hogy egymagad, hogy egymagadra vagy

Minden egyébnek

Örökfény-keretben díszítesz engem,
Mindegy élek vagy sem, te énekelsz bennem,
Gyászosan, vígan, ahogy éppen illan,
Láthatatlan lelkünk az öröklét szabad útjain.

Ismertem már füveket, meg fákat,
Isteni, emberi hibákat,
Amiért nem szűnik a bánat meg sohasem,

Ismertem a reggelek véresre kapart szemét,
A valóság karcolt tükreit,
Tudtam sok kéz ránklegyint,
Hiába is osztod meg magad.

Amit nem ismertem az a jóság,
De itt vagy és minden egyébnek tüzet gyújtok.

(Azt az utolsót hívom én, azt a világból kivert istenszorított szomorúkék vágyat, ami kidülleszti az ereket és megrojtozza az ajkakat, meg az élet rongyait foszlatja, dirib-darabra töri törhetetlenséged, azt az utolsót hívom én, s kulcslyukakban zörren már a kulcs, halk léptekkel közelít és kapcsolt fény törik az arcodon)

Ember sem

Nem volnék, ha nem volnál,
Lennék csak jég alatt a sár,
Iszonyú szájban fájó fog,
S nem tudnám, hogy az ég meglopott

Nem tudnám, ki az, ki nincs,
Nem tudnám, mi belőlem kimaradt,
Nélküled ember sem lehetnék,
Csak bősz folyó, zivatarok alatt

A hangom szomorú lenne mindig,
Szememben gyilkosok tompítanák a fényt,
Aki megrajzolt kitörölne innen,
Új vonalat húzna, egyenest

(Egy pillanat míg kitalálom, ezt a másikat, egy jobbat, mi olcsóbbik felem dallamtalan rímjein áll, ez kitölti az összes sarkot, ez égtől földig ér majd és földtől égig emeli szíjazott szellemed, csak egy pillanat, míg az istenek kifényezik bohócorromat) 

múlttal, májussal

birkózom múlttal, májussal,
novemberrel, minden évszakkal,
kanyarral, egyenes úttal,
minden meg sem volt gonddal

Valahol sárba lépek………

1.
Valahol sárba lépek,
hát tényleg élek,
ez a bizonytalan volt biztos,
ez a titok volt titkos?
Valahol sáros vagyok,
valami megmaradok,
ez biztos bizonytalan,
ez titkos titoktalan…

2.
valahol sárba lépek,
görnyed az idő a mulandóság oszlopán,
tik-tak telnek életek,
tik-tak a jövendölés csak múltat idéz,
gyereksírást, meg vajúdó szükséget,
ahogy a kívül mogorva éjszakán gyűlünk
tegnapjaink abrosztalan asztalai köré;
ugye, hogy elfutott, száz lábán szalad
és sosem tér meg kicsike udvarunkba a boldogság,
ugye, talán nem is vártál mást, jobbat vagy különösebbet,
kilincsérintésre tudtad, hogy üres szobába lépsz,
ahol üres az ágy, üresek a székek,
ahol a mind-mind üres helyek szolgálnak
egy örökké álmatlan életet

3.
valahol sárba lépek,
tán Istenhez józanít ez a mocsok,
mi testen is, lelken is átüt,
kiszegezi parancsaim,
kiszegezi mindkét kezemet
és égbe hajolok, de a sáros földet rúgom,
kiéhezetten, megszomjazottan

nem tartok markot, elvet, törvényt,
középen tört tükrök célkeresztjén,
mint keresztfákon „Istenhez hajló árnyék”,
vagy betonná kötött vágy

4.
valahol sárba lépek,
hatalmas lapátfülekkel hallgatóznak az istenek,
s lopódznak mindegyre közelébb,
valahol sáros ez a minden,
az ember s ez a félelem, itt benn,
mi őrjöngő értelmét hiába keresi,
ki volnál? hát az aki….
- végül csend van és csak csendesül a csend

5.
valahol sárba lépek,

falak dőlnek falaknak,
fák fákat szorítnak,
torony toronyra dől,
ember embert mar,

gép ájul gépre,
kép csókol képre,
padra pad terül,
ember embert öl,

kör körébe görbül,
mélység mélységbe mélyül,
a föld földbe fagy,
ember embert hajt

6.
valahol sárba lépek,
nézek, félek, élek,
valahol sárba lépek,
ne kérd, én nem ígérek,
valahol sárba lépek,
micsoda népekkel élek,
valahol sárba lépek,
néznek, félnek, kérnek,
valahol sárba lépek,
mindent megígérnek,
sepert utakra lépnek,
nézek, félek, félek

7.
valahol sárba lépek,
egy árva szót sem, végképp semmit sem értek,
a nyár mért meleg,
a tél mért hideg?
- téli fákra fagytak a szerelmek;

s az a sok-sok, az a kevés,
az a buzgalom, az a semmittevés,
mire is jó, miért is jó,
veled takarózni vagy elszomorodni,
szomorún keskenyedő két szép szemeden;

s miért velem, más annyi van?
- életszerűbb és gondtalan;
egy árva szót sem, nem értek azt hiszem,
Héliosz hőfokán égek, elégek a lelkeden;

árva teremtés, árva ez a világ,
bármilyen szépet mondok is rád,
Héliosz hőfokán égek, elégek a lelkeden,
egy árva szót sem, félek nincs is értelem

8.
valahol sárba lépek,
ebben a városban nincsen itt az Isten,
s emberben is csak kevésben hiszek, hát mi marad?
egy dallam, egy emlék, egy jó falat,
amin elrágódhatom a hosszú, láncszerű percekben,

mert ebben a városban nincsen itt az Isten,
itt nincsen fennvaló, nincs ami átszűrje az életet,
itt csak a téli utak vannak, hogy elbotorkálj rajtuk,
csak a kötelesség van, az agyat metsző lélektelenség,

nagyon fázom, s bár nincsen itt,
képzeletben együtt didergem vele

9.
gyújtsd meg a tornyot! jó nagy tüzű fáklya,
Univerzum végy föl hajódra, s vigyél a szabadságba,
csillagokon csüngeni, Holdon heverni, Nap mögött bújni el,
csak itt ne lenni, hol nagy pocsolyába, süppedő sárba, muszájból is lépni kell

10.
úgy beszélnék az esővel,
sós könnyeim míg oldja,
sarába lépek, a földdel is beszélnék,
míg csontjaim porrá porlasztja,

beszélnék én az Istennel is,
én léha tekergő: Uram segíts!
sár száradt két kíváncsi szemembe,
nincsen szép szavam, lágy dalom sincs,

csak nehogy a világ itt törjön ketté,
nehogy piszkafává romoljon az erdő,
én sárba lépek, ha kell mindenütt,
és, mit bánom én, szót se szóljon az a rossz eső

11.
„értelmet a reménynek” ,
ha sárba lépek, hát akkor is reméljek,
hogy tiszta vízzel fürdet a kedves,
hogy sosem látott tiszta ég alatt száradok,
a reménynek, hogy Tőled, értelmet kaphatok?

12.
Kicsit sok már ez a sár.
A gondolatok varázstalan szőnyegét is összetapodták már.
Kicsit sok lesz már.
Mártírjaink, megváltóink is kátyúba ragadnak.
Ne dagaszd a melled! Bátornak hiszed ennyi gyáva közt magad?
Nézd a sár, hogy dagad!
Gömbölyödj össze inkább! Burkold be magad!
Piszkos egy idő és csak feketéllik a felhő!
Burkold be magad! Jól burkold be magad!

13.
Hol van már az azúrkék ég,
Fagyott sárhoz szürke ég passzol,
Meg gyárfüstöt zabáló, csupasz fák,
A szerelem is valahogy sokkal mostohább,

Mintha reszketné hideg kezem,
Ahogy bordáim között feszülök széjjel,
De fagyott sárhoz szürke ég passzol,
Meg jégbe zárt kényszer

14.
Ugye néztél már sárban lábnyomot?
Talán találgattad, ki járhatott,
S tudod vannak lábnyomok, láthatatlanok,
Ahol csak az Isten járhatott

15.
Számítsd fel ezeket a szembekötött éveket,
azokat a nyomasztó, ólomnehéz kolomphangokat,
amik a füleidbe bömbölnek, mikor istenek esdekelnek isteneknek;
hogy sárba lépsz nem látja senki, s nem fog álmába kérni, nézheted te álló nap az éjbe szokott eget;
látod, hogy az istenek mögött kialudtak a lámpák
és szűkülő, egyre göröngyösebb út vezet tovább,
aluszékony, pislogó csillagok alatt;
ne vergődj ki a partra, élettrörött,
maradj a hínáros, dögszagú víz alatt,
sóvárgó, reszkető érintésed csak nyirkos vasrácsot szoríthat
oda a kettényílt koponya igaz végtelenséget tarháló álmatlanságához

16.
„vannak vidékek, gyönyörű tájak” ,
sárba lépek, mindent bocsássak?

számban a keserű, csak keserűbbé ízesül,
lerombolt tájak, itt legbelül,

szavak száradnak rétjein, idült emlékek,
véremtől színes képeim,

csak voltak (ha voltak) vidékek, gyönyörű tájak,
sárba lépek, mindenért bocsánat!

17.
saját korod sarában, hová visz esztendő,
hová ez a csonttalan igyekvés,
hová tekeregsz tekergő???
a nincsen felé?
- mert azért hinni kell, hogy gyújthatsz még gyertyádra lángot, hogy nem romolsz végképp és tökéletesen el,
hogy vonszolhatod még ezt a szétmálló világot,
pórázon tartva egymást, két erőbűvész,
kik hitetik, hogy a másik esik széjjel, vagy széjjelebb,
vesztesnek dörgő és villámló viharok jöttével

18.
hát tényleg élek,
kilincsérintésre tudtam, hogy üres szobába lépek,
középen tört tükrök célkeresztjén, ki volnék? hát az aki….,
ember embert hajt, micsoda népekkel élek,
egy árva szót sem értek, félek nincs is értelem,
s ebben a városban nincsen itt az Isten,
Univerzum végy föl hajódra, s vigyél a szabadságba,
csak nehogy a világ itt törjön ketté,
ha sárba lépek, hát akkor is reméljek,
ne dagaszd a melled! Bátornak hiszed ennyi gyáva közt magad?
fagyott sárhoz szürke ég passzol,
s  tudod vannak lábnyomok, láthatatlanok,
ne vergődj ki a partra, élettrörött,
számban a keserű, csak keserűbbé ízesül,
mert azért hinni kell, hogy gyújthatsz még gyertyádra lángot…

R-nek

Minden elcsépelt,
Minden ezredjére megragadott szó,
Rajtad új és új értelmét nyeri,
Mint az Istennek meghaló

Szeretlek, ahogy ember nem szerethet,
Zúzmarás télen, akár fekete ég alatt,
Egyre megy mire jutunk a hittel,
Rommá dőlnünk már nem szabad;
Egymásnak vagyunk, minden más tudás fölös,
Tőled fakadnak az erek s az óceán
Lényed kék leplétől kékül úgy,
Ezt látnotok kell, s nekem mondanom újra,
Ki az, ki békíti bennem a háborút

2004.01.12.

Lehetőség
(Gondolatok Mrozek egyik novella-alakja fölött )

Önnön rejtélyedben fuldokolsz,
az Isten csak lehetőség,
(vagy kétséges tény?);
Elmetszi önmagát a havazás, hasonlíts!
Légy fukar! – bármi nem tagad vagy igazol,
ne szólj, vagy keveset szólj!
Az Isten csak lehetőség.
Itt te magad vagy az áldozat is, a puskatus is,
(vagy kétséges lennél magad is?),
és már le is úsztál volna,
egy víz alatti megnyugvó mosolygással,
le a malomkerékig
és a jóbarát, kinek emlékét bolygatod,
téged földdel éppen
és közömbössé teszed a bizonyosságot,
kétségessé a kétséget.

2004.01.24.

Emlékszel-e?

Emlékszel-e arra,
mikor csak az az egyetlen, eltéríthetetlen gondolat maradt,
a tizedjére is lecsapott vekkerű ébredés után,
ahogy nyílegyenes és elmetszhetetlen vonallá egyszerűsödött
és szürkés össze-vissza satírjaitól megtisztult (?);
és arra emlékszel-e,
milyen lehetett az a félresikerült tekintet,
amivel végigkísérted a partra szaladó gyerekek zsibongó futását, majd rendetlen belenyugvással ülted végig
azt az igen hosszúra nyúló nyári délutánt,
mialatt kis kezeket és lábakat fürdetett az a réges-régi, piszkosszínű folyó (?);

más valaki vágya ez: alkotni,
s kezdőpontjától ahogy távolodik a toll (mi egyéb?),
ösztönöm egyre csak kékül, meg vörösödik  

2004.01.24.

Monológok

1.
és akkor valaki szépen szól,
megijedsz és csontig téped az arcodat
(hogy vagy képes ennyire szeretni?);
képzeld ma egész áldott délelőtt havazott,
leegyszerűsítette ezt az ablakkeretnyi tájat,
csak a körök, meg a vonalak körvonalát látom
és úgy elfárad bárki, aki a garázsig vezető,
néhány méteren végigemelgeti a lábát
(idegenkezűség és nincs, ki szétseperjen,
legalább egy félméternyit, mondjuk a hátsó ajtótól a konténerig, amiért még emlékszem, pontban hat órakor jött a kocsi,
lehet úgy 5-6 éve- fölébresztett, mindig - de mostanában nem hallom, pedig szemét az volna…)
na most mondjuk ennyit, ja újra szállingózik
(hogy vagy képes ennyire szeretni?)

2.
esetleg most mondanám el,
(illetve egyelőre leírnám s ha megmutatom elolvashatod,
tehát lehet, hogy egyetlen hang sem hagy el,
így hát hang nélkül hangoskodom),
amit sejthetsz, talán tudhatsz már,
részint ugyanúgy, ugyanolyan jól, mint én,
esetlegesen sokkalta jobban,
mert az ember még is csak elfogódott a saját irányában,
bár pisztolycsövet sokkal inkább tartanék a saját halántékomhoz,
mint más valakiéhoz,
de az is lehet, hogy pont az előbbiek miatt,
- te mit gondolsz erről?
(nem, nem hiszem, hogy egyetértesz,
leginkább értelmem tisztaságát,
meg elmém épségét firtatnád;
de most, illetve majd akkor,
legalább most, akkor mindenesetre úgy vélem,
hogy nem tűnnének elő azok a szemeid  alatti sötét foltok,
amik előcsalogatása néha igen kevés időt vesz igénybe,
az ikrek jegye, tudom mondtad,
és én be is tudom annak…)
szóval akkor, pedig lehet alkalmatlan az idő,
az az idő, majd, később,
bár a mostani látszott eleddig a legeslegmegfelelőbbnek,
azok között a lágy boldogságot, meg miegymást ígérő,
kölcsönvett felvonások közti szünet,
hogy végre elmondjam, leírjam, majd megkapván elolvashasd,
hogy akárhogy is, de nem sikerült, még drágán sem,
leplet, pokrócot, zsebkendőt kapnom,
olyat, amit rádobván nem üt át a tegnapi verejték,
vagy az a néha zöld, máskor vérszínű,
(szavam nincs rá),
amitől végigöklendezem, végigémelygem,
vagy a tizedik szem gyógyszertől az ágyra vetem,
ezt az akkor mázsás testet,
és sírnom kell vagy végső esetben levegőt sem kapva,
hörgő, megállíthatatlan röhögésbe fullasztani,
a romok alatt még élőnek,
vagy teljesen mindegy, ujjpercnyi darabokra szakadt hullának hitt
(szavam nincs rá) valamit 

3.
emlékszem írtam valamit rólad,
hogy szép vagy? – na nem, annál azért jobbat,
ahogy most megcsendesült havazásban,
de tovább füstöl a gyár,
na most, hátha, hátha eszembe jut,
tudod, most abból az 5 kéményből 3 dolgozik csak,
de azok kiváltják azt a kettőt is, ahol
- persze csak teória –
elfogyott az égetni való,
vagy azt a művezető félét agyoncsapta az áram,
inkább ez utóbbi,
mert hiszen még exportra is jut
- a halálból is túltermelünk –
s a felesleget tűzbe vetik,
ja igen, lehet mondtam már neked,
hogy amikor Á-nak egy hosszabb vakációt
javasolt az egyetem, és itt, ebben a gyárban
töltögetett méreggel kis dobozokat,
aztán pedig azokkal a nagyobbakat,
akadtak, akik üdvözlő sorokat írtak bele a csomagolás belsejébe,
hogy az importálók könnyebb szívvel szedjék be,
ezt a kitudja mire jó (augmentin) kemikáliát,
ja és képzeld Á azt hitte, hogy a védőital,
amit ingyenesen és korlátlanul önthetett magába,
a teljes 8 órás munkaidőben,
valami jófajta szesz, minimum házifőzésű,
na és tudod mi volt: elcukrozott, zsírosízű tea;
és a szabályzatban ott volt szépen kiemelve,
hogy a munkába állás előtt, már nem emlékszem,
hogy 8 vagy 12 órával nem lehet alkoholt fogyasztani,
na és Á a fél év alatt míg ott volt,
tanúskodom, minden nemű és fokú hatóság előtt,
hogy minimum 10 munkanapon teljesítette ezt a rút szigort,
na, de ne erről, emlékszem írtam rólad valamit
és arra is tisztán emlékszem,
hogy szemtől szembe is mondtam már,
mivel is tudnám összeszámolni, hogy hányszor,
igen, meg van, azt mondtam, hogy szeretlek,
azt mondtam, azt írtam, de hányszor,
még talán álomba rejtve is
- hallhat is valaki -,
dünnyögtem, s most is duruzsolom,
egyszer dőlne már le  ez a kurva kémény,
de nem, örökké potens és kész a legdurvább pózra,
(irigykednek is sokan, én még jelen pillanatban nem),
hogy belefullasszon ebbe a rohadt füstbe,
ami – és Cs-nek ebben igaza van-
sokszor lefelé száll, képzelheted…

4.
mosolyogj, majd átnyilazott fejjel is,
két térdedre ereszkedve, levegőtlenül,
mikor épp elcsevegne veled egy régi ismerős,
kit olyan kínos lenne visszautasítanod,
annyi nemtörődöm év után mindegy is mit akar,
csak mosolyogj, véreddel telnek bár a dézsák,
s már folydogál oldalukon is, bele valami bűzös kanálisnak,
a város alatt végigfutó rendszerébe,
hallgass figyelmesen, mire volt jó az a két-három tél,
mialatt egyetlen hasonló talán csak a villamosutazás volt,
innen a fürdőtől, le az állomásig,
ezen az egyetlen, 1. számú vonalon,
de most, most igazán, szívedből mosolyogj,
érdeklődj, szemlátomást kicsattanó egészsége felől,
meg a mindenben, atommagig sikerült és tökéletes dolgairól,
ne, még ne rogyj össze, még, még mosolyogj, mosolyogj,
föl-fölbuggyan bár az a szép, vörös a járdalapok közt,
tudod, ott ahol néha füvek szoktak kimerészkedni,
amiket egy jó gazda kitépked a ház előtti részen,
vagy belül a kerítésen csak,
hogy a rózsasort ne csúnyítsa a gyom,
ami, micsoda blamázs, élni merészel,
mert elégnek hitte azt a sárga festékfoltot, meg a mosogatólét,
amit, mert elbotlott, kiloccsantott,
egy a háziakkal kapcsolatban álló… 

5.
párosítsd össze ezt a több, mint kétezer évet,
mit is beszélek, ötvenezret, százezret, milliárdot,
szóval párosítsd össze önmagaddal,
na most érzed végigvonulni a hadseregek nehéz patkóit,
az ágyúk még meg-megdöccenő kerekén az abroncs hideg fémlapjait,
a lánctalpak érdes, tovább süvítő fogazatát,
meg azt, ahogy falhoz állítanak, kötélre akasztanak,
szeget vernek, tollat szorító tenyeredbe,
szóval párosítsd össze, ezt a már, olyan amilyen 23 évet,
azzal az időtlen, magára esküvő, istentelen embertelenséggel…

6.
éjjelente, (mikor máskor jönne) haptákba vágom magam,
hogy láthassa a tiszteletem legalább ezen csekély jelét,
nem tagadom, nem sok, lehet nem is szerencsés
az egész napos káromkodás után, ilyen kisstílűvé válnom,
és ezzel a képmutatással adóznom,
még az is lehet, hogy elmérgesült szemeivel szikrát pattint
és kistenyérnyi hamuvá égek, amit igen könnyedén söpörhet el,
mint vacsora után a morzsát szokás az abroszról söpörni,
ám, mi van akkor, ha jót nevet rajta,
persze részéről ez a megvetés egyértelmű,
a lehető legegyértelműbb jelzése volna,
és én, aki sohasem tűrtem el, ha kinevetnek,
ezen a másik módon is megsemmisülnék,
elsüllyednék a magam gyorsnyelésű mocsarában,
hát akkor egyre megy, csak jönne már,
lehet rossz helyen állok, lehet, hogy éjszaka alszik,
lehet, hogy ő is vár valakit, akinek, éjjelente,
(hiszen mikor máskor jönne, egy titokzatos valaki, aki ad is a titokzatosságra)
haptákba vágja magát…

 
 
 
Gazdagítasz

Gazdagítasz, ahogy kolduskalapot
egy új és tökéletesen más megszületés,
ahogy a halott kihűlt arcát teszi széppé,
egy már örökké ottfelejtett mosoly,
melyet nincs az a féreg, ami kirághatna
az emlékek acélládájából,
gazdagítasz, mint anyát a gyermek boldogsága,
hiába az az ötven év kurva nyomorúság,
ami arcot tép, meg karokat szaggat,
gazdagítasz, minden aranyad testemhez tapad
és drágulok és fényesedem,
alkimisták! bolond hülyék……..

Amikor szeretlek

beleszerelmesedem,
kiegyenesedem,

egyenest az égig növök,
a töltésen is átömölök,
tavaszt hozok téli tájra,
mosolyt csalok  szomorú szájra,

az elcsapottnak ajtót nyitok,
hazug népet megtagadok,
bölcsőmben új élet ringat,
hullaszagom virágillat,

egyenest az égig növök,
az aljasságra visszaköpök
és téged úgy, de úgy szeretlek,
csak a fontosat, hagyd a fölösleget

Hallgass

Elhallgass, hallgassunk,
üdvözítsük meg – legalább mi – ezt a percet,
egyfelől igazán semmi sem boldog,
másfelől repednek, bomlanak a dolgok,
legalább mi, ezt a percet……
elhallgass, hallgassunk,
ha már nem értünk egyet,
ha már a szemembe fogom,
te a kezedbe, de tudom,
ez ugyanannak az eleje,
ez ugyanannak a kétféle kezdete

A tavasz elé

Aztán félelem és álmosság,
Jön a hatalmas Élet,
Percekbe záródsz, s nem találsz mást,
Csak kényszert meg kétséget,

Havas teleken át vársz,
Lanyha szél lengette májust,
S éppúgy kerget az tovább,
Mint egy koldus a koldust,

Szép rendezett menetben álmodsz,
Sorsod tél, tavasz, nyár meg ősz,
S szüret után behavazik álmod,
Aztán összetörpülsz, aztán újra nősz

De nem lesz ez soká, ne félj,
Mert eljön a hatalmas Óra,
Még vagy harmincszor ha kinevet a tél,
S megtérsz majd csöndes nyugovódra

A gyárfüstre

Lefelé szálló füstök,
Földön vagy angyal- szomorúbb nincs is-,
Betonhideg, téli kő,
Száll és nem hajolhatsz félre,
Szétzúzza koponyád,
Lefelé száll a füstöd,
Le a föld alá, a vízbe,
A gyökerek édes magányához,
Az ihletett csontok porát sebzi,
Immáron halálosan és jóvá már nem tehetőn,
Hát épségben már nem is találkozunk?
Ott, tudod, hisz, hogyne tudnád,
Annak a valaminek, azon a titkos rejtekén,
Ott, ott, hol azt a valakit láttuk,
Amint ránk lesett és irigykedve sóvárgott,
Egy bizonnyal kedves, de más valami után,
És, mi élveztük, és incselkedtünk, tudván,
Hogy valamelyest ez, lehet csak ez, de ez tényleg
Csak a miénk, eddig, meg eddig és utána,
A fenébe is, mehet az egész a francba,  
Mérgezz meg mindent,
De gyorsan és koplald ki, az segít,
Mi egyéb segíthetne?

Újrarajzolom

Újrarajzolom,
Ami fönnt még kék, lenntről alkalom,
Hosszú utak fölött végigkísérem,
Pontszerűséged,
Ceruzahegynyire húzom a rosszat,
Vastagra hűséged,
Nyugalmas, átalható éjszakákat,
Meg nyugalmas, átélhető nappalokat,
Ígérek és tartom szavam,
Tartom, akkor is, ha nem vagyok való,
Csak ő van, az egyedül- és örökkévaló,
Újrarajzolom, rajzolnám, ha lehetne őt is,
Skizofrén fétis, köszönöm Hrabal,
Szavaid végigsuhannak rajtam,
S glóriával karikázok én is,
Pedig mennyire nem akartam,
Hiszen rajzolni sem tudok,
Hiszen bár akarok hinni, még sem tudok,
Hiszen látom azt, hogy lennie kéne
És még sem lehet,
Látom a kört és még sem kerek,
Embereket látok, akik nem emberek…..,
Akik nem is lehetnek és soha nem is lesznek

2004.01.28.

Különbözőségünkben is

Tudod, azon gondolkodtam,
hogy mi bizony nem csak hasonlóságunkban,
de valamelyest különbözőségünkben is hasonlóak vagyunk,
azaz, amennyire ez lehetséges,
én az vagyok, amit rólad mintáznak
és te éppen fordítva, az vagy, amit rólam lemásolnak,
tehát egymás formáját hordjuk,
ebben a már igen csak fogyatkozó, mondjuk 50 évben,
mert olyan ez, mint a gumiból készült bot,
amit hajlíthatsz, akár csavarhatsz is,
de mindig egyenesbe ugrik (előtted van?),
szóval becsüljük meg ezt az azonosságot

Vers vagy te is

Vers vagy te is,
melleid s köldököd alatt
a lágy prém, a legeslegszebb
és legtalálóbb rímek
(mint anyját a gyermek,
mélyüket a hallgatag vermek);
olyan készakarva harapnak
bele a végtelenség kesernyés,
édes húsába, hogy nevemet is
érthetetlenül ejtem s
nem törődöm én már
az évszakok őrségváltásaival,
s mit nekem a Hold vagy
a csillagok nappali ragyogása,
mikor itt csilingelnek szótagjaid,
s két szemfogad, s tíz szikrázó
tükrű körmöd szántja bőrömet,
s mit nekem a sohasem köszönő angyalok,
ha nyelved hegyén ott csillámlik
sorsom gyönyörű, csöppnyi világa,
s illatoddal dimenziókat ugrok,
lábujjaidon, mint rózsaszirmokon,
hajad hullámain, mint patakok vizén,
vállaidon, mint templomok fölötti dombokon,
gerinceden, mint a kéthetenkénti vonatúton,
utazom, utazom rajtad, veled, benned, hozzád
és általad, mert vers vagy te is,
metaforák, hasonlatok, szinonimák,
ritmusok és rímek rejteke
    

2004.02.27.