gödreikben mikor szúrósodnak a szemek,
és csak istencsapást képzelünk a tavaszi felhők vonulásaiba,
a fák szélmozgatta árnyékaiban a gonoszok igazságát látjuk,
s a tüzek helye szinte a legédesebb hajlék,
ebben a lyukadtfedelű világban;

Hol vagy már?
Hiányod remegik végtagjaim!
Fejem ingatag, nehéz, elhajított, alacsony röptű kő!
Szívem papírnehezék egy huzatos szoba asztalán, amire ólomsúlyú gondolatok szorítanak rá!
S tehetetlenségem s e mély gödör mélysége zuhan velem, itt, ebben a mérhetetlen idejű zuhanásban!

2004.május.16.