Tudod gyermekként vártam a jót:
nagyanyám két ráncos kezét
a kertünket a Nyárád-parton,
Szováta sósízű vízét.

A nyarak belém szőve,
ízek és ízlelések vonnak
közelebb, közelebb, közelebb,
s magukhoz szorítva fognak,
 
s felmutatják sorra a múltat,
magamnak mutatnak be,
ki innen nőttem, mint gyökérről,
indáim kúsztak csak messze.

Felismerem és beismerem én ezt,
de vajon ki volt ki tévedett,
békére készen állok bár,
lehet-e (?): nem tudom. -kétkedek…(!)

De már akár hogy is,

mindenre legenda száll,
nagyapám meséit hallom,
Erdély, TE óriás világ,
arcomat csókodra tartom,

ölelj s öleld meg kit szeretek,
úgy hoztam őt, mint magamat,
áldozni tartozom neked,
s megérteni írtó hatalmadat.

Mert értenem kell, nagyon,
muszáj sebedbe égnem,
körülírsz lassan, mint egy térkép,
benned kell immár élnem.

Most ez új, nagyon új szelekkel,
megtérek hozzád ily félszegül,
Dsida, Jékely, Áprily, Kányádi,
Reményik, Szilágyi remélem körbeül…engem