megvárom míg lassú lépteiddel ide érsz,
s a felnagyított képek emberalakjai ember nagyságúvá alakulnak,
tudod jól, mennyire torz, megcsorbult szépségek múlnak ki karjainkban,
s egyre rémisztőbb éhségünkben a gyönyör rabságáért esdeklünk folyton,

ijesztő, tajtékzó szenvedélyek, csordultig töltött, kiürített poharak,
és megkopasztott vágyak panaszával vergődünk,
szétforgácsolt szívünkért hamiskártyázik az értelem,
állott keserűség bűzlik, zsibbadásig fojtott sóhajoktól senyvedünk   

megvárlak esti lámpafénykörökben állva,
hosszúra hegyezett ceruzámmal kihúzom minden érkező nevét,
és mikor majd meglátlak, - finom alkonyati ködöt képzelek –
jóleső izgalommal, s hangomban alig hallható reszketéssel üdvözöllek