Már a holnapot siratod,
A két kezed közé kulcsolt reményt,
A dühöngő idők villámcsapásaiban,
Megvilágló kárhozatot,
A szépség nélküli szépséget mondod,
Amint mesélsz a kicsorbult csodákról,
A hajadba tépő rágalmakat,
A már véget is érő álmot,

A senkire nem illő jóság,
Sok torkon ragadt illúzió után,
Így futsz immár háborgó országok,
Kihaló, kies országútján,
Sans beauté, sans revés,
Hogy te is értsd barátom,
Már nincs is mért átszöknünk,
A szögesdrót- határon,

Nincs példa, csak beszéd van,
Ürességtől kongó,
Nincs könnyű nevetésünk,
Hát mi ez ha nem biztató,
Az éden gyümölcsei potyognak,
Hogy agyonütnek minket,
Végezzük szégyenszemre,
És dörzsöljük szemeinket,

Holt kacagásunk,
S az üvöltéstől hulló fogak,
Ringató gyermeklét,
Mely vissza már nem fogad,
Az osztályrész: zsebre tett illem,
Nem tudod a szót rá,
Kihalsz egy fajból,
Mely fütyül rád, naná

Úgy írni, sem beszélni nem tudsz,
A magad nyelvét fújod,
Lábra sem tudsz állni,
Az utolsókat rúgod,
S míg az ágyak telnek kéjjel,
Te elmerengsz az ágyon,
Mázsás málhák nyomnak,
Sans beauté, sans revés barátom

2002.11.13.