Túl sok kereszt
nyárádmenti falvakon át 2008.szeptemberében

nincsen sehol utca,
nem volt soha idő,
sose volt emberek,
megrepedt a kő,
a házak széle omlik,
a világé is talán,
keskeny út kanyarog,
s ha kaput számolsz,
kicsinyke biz’ a szám,

mondom, s aki hallja,
hallja s ha nem minek,
hadakozni az új korral,
hol nem számít senkinek
a múlt, ami gyalázatot
emészt s azt undorral
s öklendve tartja bent,
s a rend félrebillentett platójáról,
csak sár hull, rettenet,

és ima száll csak,
sóhaj, hogy nincs remény,
porig rombolt önérzet,
hogy hagytuk, az is vélemény,
s bár a századok, lassú
menetben vonulnak,
sok élet gyors futásnak eredt,
ki kenyeret nem adott,
most átnyújt egy kötelet,

jaj tengernyi könnyünk,
már mi ittatja föl,
e fekete földben már
annyi a mély gödör,
behunyt szemekkel és
jaj, betömött szájjal,
megyünk jajgatva tova,
új istent faragtunk,
de nem tartozunk sehova

2008. október 30.