Az árnyékom előttem jár,
s én utána kullogok,
egy-egy lámpafénynél utol érem,
és eléje fordulok.

Hát, hogy lehet, mondd,
e szürke árnyék odalent,
így kiválni belőlem,
s futásod, mondd csak mit jelent?

Talán csak nem azért,
hagysz így engem társtalan,
mert minden jóságból kivetkőzve,
csak a dühöm, ami hátra van?

Düh: mély, lehet feneketlen,
őrlő fogak közül kipréselt szó,
mely szavak seregének élére állva,
viharral jön, szelet hozó,

szelet, mely úgy söpör át majd,
poros és szikkadt agyakon,
hogy nem marad kérdés válaszolatlanul,
hogy áttörünk méteres falakon.

De nem,

nem, te azért szaladsz,
azért szöksz és menekülsz tőlem,
mert minden jóságba beöltözve
dühöm robaját csak én érzem.

 Csak én érzem
 én érzem azt, hogy

bennem fölrobban a múlt,
szilánkokra hasad minden igaztalan,
én minden szó mögött két szemet látok,
és lehet magamra maradtam…