nekidőlök egy fának

  a Kis-Cohárdról lefelé jövet

nekidőlök egy fának
- minek ácsolni glóriákat?
nincsen semmilyen válasz,
csak megismételt fohász…
- továbbállhatsz!

magas tüzek lobognak erre,
lángot visz a szél is,
a fejem kissé félre ejtve
kérdezem: - ki a végtelent érti,
a fönnvalót miért kísérti?

aztán összefűzöm a szót,
de ne keress hiányzót!
akárki, akármi benne…
egészen más is lehetne…
tudom…jól tudom

és leereszkedem a lejtőn,
előttem a hegyek zuhannak,
valahogy magasabbnak látom,
és kinézem magam a csendből,
bátorság és alázat….!- mondom,

ismét csak nekidőlve egy fának,
formáját hordod a világnak,
és hiányzót találsz(?),
csonka rekeszben a boldogság,
de azért szép…tovább állsz…

kicsi ösvény szalad,
s járt utamat én föl nem adom,
néha megtámasztok egy erős törzset,
a világ mögöttem ,
az is lehet, hogy bújtatom…

s lassan odáig érek ahonnan indultam…
ebbe a versbe s három órámba telt,
gondolataim veszélyes zátonyok között,
s miután senki meg nem felelt,
vonszolom tovább kérdéseim…