Felröpített madár

A Gyalui havasokban barangolva

az én versem szabad,
nem kötik szótagszámok
és nem kötik rímképletek sem;
az én versem szabad,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason;
minden elvétett szava
sebhely rajtam,
melyet csupán ezért,
én ki nem törölök,
melyet csupán ezért,
én ki nem felejtek,
így hát ég és tüzel,
alágyullad és fáj,
időm végezetéig,
és lehet azon is túl,
lehet még azon is túl
csontig hatoló fájdalommal,
emberi mértékkel nem fogható,
gyönyörű fájdalommal;
az én versem szabad,
de tisztelem a hexameterek őreit,
s a szonettek lovagjait,
a mértéktartókat,
kik kottafüzetből zongorázzák a szavakat,
akik a kozmoszt éneklik így
és minden évszázadot,
a verslábakkal dalolókat,
a szigorú sorokban sorakozókat,
de az én versem nem ilyen;
az én versem sziklaszélre álló ember,
ég felé emelt, kitárt karokkal,
az én versem távolba néző gyermek szeme,
az én versem az ösztön homályos morzejele,
az én versem szabad,
azt foglárok nem tartják nyugton,
azt falak nem őrzik nyirkos hűvösükkel,
az fölröpül és iránya nem tudható,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason.