Szeptember vége volt

hegyet mászó barátaimnak

Az ég borult volt,
Az erdő őszi színekbe bújt már,
Szeptember vége volt, huszonhét,
Körülöttünk pompázott a torockói táj,

Ahová fölmentünk, a Székelykővel szembe,
Onnan jól látszott, mind a két határ,
Bal kéz felől a borrévi irány,
S jobb felé az enyedi út, mit a Kőköz szorosa zár,

A piros és a sárga sok-sok árnyalata,
Pasztell volt az Ordaskő s a vár,
Kukkerral néztük barátainkat szemközt,
Amint a tetőre érnek éppen s a tekintetük a völgyben körbejár,

Elgondoltam, mit érezhetnek mostan,
Talán, amit én, egy év előtt, akkor azon az oldalon,
Gyönyörűséget, a szépség sodrában állva,
S azt, hogy mindehez kell valami égi oltalom,

Valami, ami a kezünkben nem porlad szét,
De évszázadokon át jelen van így is,
Nagyot ordítottam bentre s ébredtek az alvók,
És somfa voltam a hegyoldalban, aztán sima kérgű kőris.  
 
2008/10/07