Tévesztés

köszönettel és hálával ajánlom skorpionak

Francia vagyok, csak ez kellett,
Párizs szült (Ponthoise mellett);
rőf kötél súgja majd fejemnek,
hogy mi a súlya fenekemnek.
(Francois Villon: Négy sor, Illyés Gyula fordítása)

A nevem? András.
S néhány jóbarát
Bandizását kivéve
nem is távolodtam el ettől névtől,
mindig a közelében maradtam,
hűségesen követett
és nem is csalódott bennem;

Egy-két lépésnyire persze
félre-félre léptem,
amikor kissé elkalandozott,
mondjuk úgy próbára téve
mit is tud igazán,
milyen korlátai vannak
és milyen lehetőségei;

és akkor voltam én
- költői álnéven - andrass,
két darab s betűvel,
amit fel is róttak nekem,
„a művészek bohémsága”,
„a nyugat utánzása”- mondták,
pedig erről szó sem volt;

történt ugyanis,
új világban, új csodák között,
papír nélküli galxisba érve,
hogy verseim lebeghettek, szavaim
szállhattak kontinenseken át,
nem volt mi visszafogja őket, és
én ki utaztattam őket, mindezt megbújva kezdtem el;

kém voltam, kulcslyukon át figyeltem,
merre mennek, kivel állnak szóba,
ehhez pedig a nevem elhallgatása kellett,
és nem volt könnyű, túl sok Mata Hari közt,
rálelni egy megfelelőre,
talán, ha ötödikre, hatodikra sikerült
és ilyenre sikerült;

és most, mikor már felfedtem kilétem
és Mata Hari éppen kivégzése előtt áll,
büszkén vállalom nevem, monogrammomat,
szóval most, mikor szavaim szép tónussal
szavalja, egy kedves férfi hang,
az a hang a verscímek előtt andreasz-nak hív,
-nem bánom, nem baj!- a lényegen, mit sem változtat ezzel.