Hajni sejtette miért kell a nagyfőnök irodájába mennie. Már összeszedte minden holmiját az íróasztaláról, elköszönt az irodában mindenkitől, egyedül ez az utolsó aktus hiányzott még a fejezet végéről. Tudta, hogy nehéz lesz, az iroda volt szinte az otthona, a kollégái a családja.
Az igazi családját korán elvesztette, kicsi volt még, mikor a szülei meghaltak. Idős nagyszülei nevelték fel, de alig lett nagykorú, mikor ők is elmentek.

Még akkor is az emlékein merengett, mikor kopogtatott az igazgató ajtaján.
Ismerte ezt az ajtót, mint a tenyerét. Hányszor és hányszor állt itt türelmetlenkedve, bosszankodva, lelkesedve vagy épp kétségbeesve. És hányszor hallotta azt a mély, brummogó, tiszteletet parancsoló hangot, amely most is behívta... Nagyon nehéz lesz.
- Szeretnék elbúcsúzni. Már mindent összepakoltam.
Az igazgató ránézett. Szemüvege- mint mindig- az orrára csúszott, s így, deresedő szakállával és hófehér hajával, inkább hasonlított a Télapóra, mint egy tervezőmérnökre.
- Tudod, hogy nem értek veled egyet. Hogyan tudnálak maradásra bírni? - Nehézkesen feltápászkodott, és előjött az íróasztala mögül.
- Sehogy. Te is tudod, hogy sehogy. Oda kell mennem! Látnom kell! Tudod, hogy mennyire fontos ez nekem!
Hajni már százszor végiggondolta, s mindig arra az eredményre jutott, hogy mennie kell. Soha nem vágyott még semmi másra ennyire, mint most erre. A bizonyosságra. A múltra. Az Ő múltjára.
- Akkor sem tartom jó ötletnek. Csak így bele a semmibe. Mit fogsz csinálni? Miből fogsz megélni? Tudod már, hol fogsz egyáltalán lakni?
- Van egy panzió a faluban.
- Egy panzió!
- Ne csináld már! Így is elég nehéz. Kérlek! Érts meg engem, vagy ha nem, legalább fogadd el a döntésem.
Hajni már szinte kiabált. Hosszú, barna haja kibomlott a kontyból, s most rakoncátlan tincsenként ugráltak a nyaka körül.
- Én megértem, de akkor is, így nekivágni...
- Már mindent megérdeklődtem, várni fognak, a szállás már lefoglalva... Dénes bácsi, nem lesz semmi baj.
- Persze! Apádék is ezt mondták. Ide figyelj, ha valami bajod esik, akkor azt soha nem bocsátanám meg magamnak. Pénzed van?
- A legutóbbi jutalékom bőven elég lesz akár egy évig is. Be tudom osztani.
- Minden héten jelentkezel! Ha nem...
- Megígérem!
- És vigyázol magadra...
- Megígérem!
- És nem csinálsz semmi meggondolatlanságot...
- Megígérem!
Hajni elnevette magát. Annyira szerette ezt az embert. Amióta csak az eszét tudta, Dénes bácsi mindig ott volt körülötte. Figyelte, óvta, egyengette az útját. Mikor elvégezte a főiskolát, nem is volt kérdés, hogy a bácsi irodájának fog dolgozni. Három év alatt az egyik legjobb belsőépítésszé nőtte ki magát a cégnél.
- Vigyázz magadra!
A bácsi hosszan megölelte, s Hajni szinte elveszett a karjai között. Még tűsarkú cipőben is majd egy fejjel volt alacsonyabb szinte mindenkinél, s oly törékenynek látszott, hogy nagyobb szeleknél az egész iroda viccelődött vele.

Két hónapja érkezett a levél. Marossolymosról addig még soha nem hallott. A térképen is alig találta meg.
A levélben azt írták, az alvinci levéltárban olyan iratokat és feljegyzéseket találtak, ami azt bizonyítja, hogy a marossolymosi kastély már az 1700-as évek óta a Martonfy család tulajdona volt, egészen a második világháborúig.
Hajni édesanyja Martonfy lány volt, Martonfy Ágnes.
Mivel a járásnak nincs annyi pénze, hogy a kastélyt felújítsa, vagy akár csak a minimális állagmegóvást végrehajtsa, úgy döntöttek, az örökösök nem kárpótlást kapnak, hanem- ha igénylik- visszakerülhet a birtok a tulajdonukba. A családból az egyetlen élő személy Hajni.
Két hónapig gondolkozott rajta, mit tegyen. Tisztában volt vele, hogy nincs, és talán nem is lesz soha annyi pénze, amennyi egy ilyen birtok fenntartásához szükséges, de lemondani mégsem tudott róla. Látnia kell!
Nem tud semmit a múltjáról, és már nincs, aki mesélne róla. Annyira szüksége volt erre, mint egy falat kenyérre. Reménykedett benne, ha majd ott lesz, valahogy megtalálja a módját, hogy megtarthassa. Valamiféle idegenforgalmi hasznosításra gondolt. Nincs más lehetőség.

Hajni először Alvincra utazott. A levéltár egy icipici kis épület volt, összesen talán három teremből állt.
Hamar megtalálták a keresett iratokat. Megsárgult adományozó levél 1703-ból, végrendeletek, örökösödési papírok, és egy anyakönyvi kivonat 1848-ból.
Mindent lefénymásoltatott, majd a dokumentumokat a táskájába süllyesztette. Itt nem akarta elolvasni őket. Majd a panzióban, egyedül, ahol maga lehet a gondolataival.

Nézte az ágyon szétteregetett iratokat. A múlt darabkái. Annyira kézzelfogható most.
Elképzelte őket ahogy éltek, dolgoztak, nevettek, szerettek, szinte maga mellett látta őket.

Az adományozó levelet fogta meg először. Martonfy Gáspár gróf, az 1692-ben tett szolgálataiért megkapta a marossolymosi uradalmat.
1692? Mi a fene történt akkor? Hajni már bánta, hogy olyan kevés ismerete volt Erdélyről.
Emlékezett rá, hogy az utca túloldalán látott egy kis újságost, ahol könyveket is árulnak. Talált is egy kis füzetet Erdély történelméről.

1692...1692... Megvan! 1692 június 5- Nagyvárad visszafoglalása.
Hát ezért kapta. Csatában volt, ezért jutalmazták meg. Hogy előtte kié volt a birtok, arról nincs semmi adat. A legkorábbi információ 1703.
Hajni megilletődve nézte a papírt. Több mint 300 éves. 300 év. Olyan sok. Annyira hosszú idő. Ő azóta a kilencedik generáció. Az egyetlen élő ember az egész családból. Olyan hihetetlen.
A végrendeletek formaszövegeknek tetszettek, kivéve egyet. Ez a dokumentum Martonfy Gyula gróf feleségéé, Brazics Katalin grófnőé volt, 1848-ban írták. A végrendelet szerint kisebbik fiát, Imrét kizárta az örökségből, csak életjáradékot kapott.
Hajni meglepődött. Milyen ellentétek vezethettek oda, hogy egy anya kizárja a fiát az örökségből?
Nemsokára megtalálta a választ, mikor megnézte a születési anyakönyvi kivonatot.
Az irat egy bizonyos Szabó Imre nevére lett kiállítva. Anyja neve: Szabó Sára. Apja: Ismeretlen. A dátum: 1848 november 21. A sorok alatt egyetlen szó állt, amire Hajni szíve nagyot dobbant. Fattyú!
Természetesen tudta, mit jelent, de így látva, leírva ez olyan, mint egy bélyeg. Egy lemoshatatlan megjelölés. Egy kisbabának.
Szomorúan továbblapozott. Az irat 1850-ben kiegészítést kapott, melyben az áll, hogy az 1827-ben született Martonfy Imre gróf elismerte apaságát, és nevére vette a gyermeket. Szabó Imréből ifj. Martonfy Imre gróf lett.
Egy házassági levél is volt csatolva a kivonathoz, amelyet a dévai parókián állítottak ki, miszerint 1850 február 2-án ott kötött házasságot Martonfy Imre és Szabó Sára.
Hát ezért. Valószínűleg ezért tagadták ki ezt a fiút. De ki volt Szabó Sára, hogy ennyire nem akarták?
Hajni végigdőlt az ágyon és elmerengett. Mennyire szerethette ezt a férfit, hogy még azt is vállalta, házasságon kívül szüli meg a gyermekét.

Folyt.köv.