Katalin némán állt az ablakmélyedés előtt. Homlokát a zúzmarás üvegnek nyomta, remélte a hűs simogatás elűzi a lüktető fájdalmat.
Gyula szeretett volna hozzá odamenni, magához szorítani, éreztetni, hogy benne megbízhat, nem csalódhat, egész életében csak óvni fogja. Mindkettejüket. A magzatot is. Hisz kit érdekel, hogy Katalin nem az Ő gyermekét várja? Az apja akkor is ő lesz, s ez az ami fontos.
Világ életében szerelmes volt a lányba, s majd a szíve szakadt meg, mikor látta, Katalin a bátyját imádja, nem Őt. Vérző szívvel nézte végig, hogy bolondítja Sándor, kihasználja majd elhajítja. Még akkor is feleségül kérné, ha nem érezne iránta semmit. Becsületbeli dolog ez, a család nem kerülhet szégyenbe. De így, hogy szíve minden dobbanásával szereti Katinkát, így ez nem áldozat, s reménykedhet, talán egy szép napon a lány pont úgy fog iránta érezni, mint Ő most.
- Kérem, menjen most el!- Katalin elfordult az ablaktól, arcát könnyek barázdálták..
- Nem tehetem. Kérem gondolkozzon! Ez az egyetlen lehetőség. Mindkettőnk számára.
- Magának? Miért? Veszíteni itt én veszítettem. Nem okozhatok még Magának is szerencsétlenséget.
- Az én indokaim nem lényegesek. Majd egyszer... Most az a legfontosabb, hogy minél előbb esküvő legyen. Már egy hét késlekedés is sok lehet. Nem várhatunk tovább.
- De miért? Miért vállal ekkora terhet? Gyula, ez nem a Maga bűne!
- Az enyém is. Figyelmeztethettem volna. Igen. Meg kellett volna tennem. Hiszen én igazán ismerem a bátyám.
A lány újra sírni kezdett. Gyula odalépett hozzá, kivette kezéből a zsebkendőjét, és óvatosan felszárogatta arcáról a könnyeket.
- Hát oly borzasztó kilátás az, hogy velem éljen? Még egy kicsit sem tud elviselni?
- Jaj, ne szamárkodjon...
- Ígérem nem várok Öntől semmit! Külön lakosztálya lesz, saját cselédséggel, én megjelenni csak hívására fogok. Bár reménykedem, hogy egyszer bizalmas barátjává fogad, időt annyit adok, amennyi Önnek szükséges.
- Ön csodálatos ember.- Katalin nagyot sóhajtott.- Honnan ez a jóság irányomban?
- Kedvelem Magát, ezt tudja jól. S remélem életét kellemessé tehetem. Ha Ön boldog, én is az leszek.

Az öreg Martonfy gróf és Brazics Mihály mély hallgatásba merültek a dolgozószobában. A füstöt már vágni lehetett, s a jóféle pálinka is erősen fogyatkozóban volt.
- Most mit tegyünk Menyhért?- Mihály gróf nehézkesen felállt, lassan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.- Úgy jöttem ide, hogy reméltem, esküvőről, hozományról tárgyalhatunk, s most tessék... ezt a szégyent...
- Mihály barátom! Csak azt ne hidd, ez a förtelem a tudomásommal történt. Természetesen leányodat támogatni fogom, s gyermekét sajátunkként ismerem el.
- És élete végéig gúnyolják érte? Hát milyen sorsot szánsz Te szerencsétleneknek? Nem barátom! Ezt a dolgot másként kell intézni. Csendben. Diszkréten.
- A leány miként vélekedik?
- Egyenlőre nem lehet szavát venni, csak sír óraszám.
- Ha megtalálom azt a gazembert... esküszöm felnégyeltetem.
- Menyhért...
- Kitagadom! Még a nevem is megtagadom Tőle!
Halkan kopogtak, az öreg inas állt az ajtóban.
- Mit zavartok?! Mondtam, hogy most nem akarok látni senkit!
- Uram. A fia és Katalin kisasszony kéri, jöjjön a kis szalonba. Mihály uram is, ha kérhetem.

Gyula és Katalin sápadtan fogták egymás kezét, mikor megjelentek szüleik.
- Apámuram... Mihály uram... Szeretnénk az áldásukat kérni. Szeretném Katinkát feleségül venni! Ő már igent mondott kérdésemre. S bár tudom, hogy ez nem szokás, de a kézfogót szeretnénk mihamarabb megtartani.
A két apa hirtelen meg sem tudott szólalni. Katinka édesanyja csendesen szipogott a pamlagon, Gyula édesanyja hasztalan próbálta vigasztalni.
- Fiam...
- Apám, ennek így kell lennie!
- Büszke vagyok rád fiam! Te igazi Martonfy vér vagy!

Katalin boldogan nézte a fiát. Kicsi szája szegletében ott fehérlett egy csöpp anyatej, s sűrű pillákkal keretezett fekete szemecskéje lassan lecsukódott elégedettségében.
El sem tudta képzelni, hogy létezhet ekkora szeretet. Imádta a gyermekét, s hálás volt a sorsnak, hogy maga mellett tudhatta. Hisz milyen kicsin múlt, hogy az övé maradt. Ha Gyula akkor nem veszi feleségül... Bele sem mert gondolni. Drága Gyula... Mindent neki köszönhet. Figyelmes, jó férje volt, leste minden kívánságát. Idővel megtanulta Ő is szeretni, s ez a szeretet mélyebb és odaadóbb volt bármiféle hirtelen fellángolásnál.

Hajni letette a naplót. Kint már derengett, lassan felkelt a nap.
Micsoda szerencséje volt Katalinnak, s mennyire szerette a fiát.
Kínzó vágy fogta el a lányt, hogy újra láthassa a ruhát és a többi kincset. Gyorsan rendbe szedte magát, s halkan kilépett a szobájából.

András még aludt, mikor az ablakán halk kaparászást hallott.
- Megölöm ezt a hülye ma...
- Szia!- suttogta Hajni halkan.- Felébresztettelek?
- ÁÁÁ, dehogy.- A fiú fázósan betekerte magát a paplanjával.- Mi a csudát keresel hajnali négykor az ablakom alatt?
- Elolvastam a naplót. Nem semmi történet...
- Azt sejtettem. A Te rokonod, mitől lenne Ő egyszerűbb eset?
- Ne gonoszkodj!
- Hajnali négykor erre futja!
- Szeretnék bemenni a múzeumba.
- Miért is gondoltam, hogy hagysz majd tovább aludni... Nesze, itt a kulcs. Adj egy kis időt, majd utánad megyek.
- Én is kérek!
- Mit is?
- Kávét. Jó sok cukorral, kevés tejjel.
- Hogy az a...- a fiú megfordult, és abban a pillanatban belerúgott az ágy lábába.- Ez is miattad van! Hajnalok hajnalán így kiugrasztani az embert az ágyából...
- Ne morogj már, árt a szépségednek.
- Én nem feszíteném tovább a húrt!
- Szia!- A lány már ott sem volt. András csillogó szemekkel nézett utána. Nem semmi lány! Csak ne lenne ilyen korán kelő.

Hajni elég jól tájékozódott a sötét szobában. Kint már világosodott ugyan, de a régi ház pici ablakain nem jutott be túl sok fény, így először ki kellett tapogatnia a falon a kapcsolót.
A ruhásláda az íróasztal előtt állt, fedele nyitva, a csodás ruha kiterítve feküdt az asztal tetején.
Hajni végigsimította a gyönyörű selymet. Kivette a ládából a fejdíszt és a fátylat,s a tükör elé lépett. Óvatosan a fejére illesztette. Majd kiugrott a szíve, mikor meglátta magát, egy idegen nő nézett vissza rá. Egy kipirult arcú, csillogó szemű, gyönyörű nő.
Hajni lekapta a fátylat, s hirtelen ötlettől vezérelve az asztalhoz rohant. Fel kell vennie! Éreznie kell!
Ahogy belebújt a ruhába, különös érzése támadt. Már nem saját maga, hanem Katalin volt. Csodálatosan festett, a selyem csak úgy örvénylett a bokája körül. A csipke- mint valami kis törékeny pillangó- verdesett a kézelőn, s a gyöngyöcskék drágakövekként csillogtak.
Hirtelen megpördült, zajt hallott a bejárat felől. András állt az ajtóban tátott szájjal, kezében két gőzölgő bögre.
- Gyönyörű vagy!- suttogta rekedten.
Hajni még akkor sem moccant, mikor a fiú letette a csészéket. lassan hozzálépett, s finoman megsimogatta a haját. - Még soha nem láttam ilyen gyönyörű nőt.
A lány vigyázva levette fátylát.
- Ez nem én vagyok.
- Dehogynem. Ez a Te ruhád.
- Ez Katalin ruhája.
- Rajta sosem volt. Ez a tiéd!
A fiú Hajnihoz hajolt, finoman megcsókolta a szemét.
- Gyönyörű vagy benne!- Keze lassan cirógatta a lány tarkóját. bebarangolta a hátát, s megpihent a derekán.- Mintha rád öntötték volna.
Hajni ragyogó szemmel nézte a fiú elragadtatott arcát.
- Meg foglak csókolni.
- Nem fogok ellenkezni.

Folyt. köv.