Hajni még soha nem érezte ennél tökéletesebbnek a világot. A kanapén feküdtek, szorosan összebújva nézték kint a dühöngő vihart. A szél annyira erősen fújt, hogy még a derék vastag törzsű fák is elhajlottak, s az eső úgy zuhogott, mint amit dézsából öntenek.
Egy hete lakott már a férfinál, egy hét telt el az első csók óta, de már most úgy érezte mintha mindig is itt élt volna. Boldog volt. Szinte levegőt sem vett, nehogy apró mozdulatával megtörje ezt a varázst, s abban biztos volt, ezt a pillanatot egész életében nem felejti el.
- Nem félsz?- András játékosan megharapta a fülcimpáját.
- Láttam már vihart. Egyébként is imádom.
- Nem attól!
- Hát?
- Attól, hogy maradnod kell. Mert én már nem engedlek el. Soha!
Hajni lassan megfordult András karjai közt, látni akarta a szemét.
- Várj csak még a felelőtlen kijelentéseiddel!- kuncogott a lány. - Lehet, hogy egy hónap múlva már azért imádkozol, legyek már pár száz kilométerrel odébb.
- Az nem történhet meg. Azt hiszem kisasszony, Magába szerettem.
- Én pedig Magába!
- Azért ez nagy szerencse! Márhogy belém szerettél. Mert mit csináltam volna, ha teszemazt a szomszédba szeretsz.- Hajni halkan kuncogott.
- Imádom Józsi bácsit, csak nekem kicsit már lassú. Bár a svájci sapkája nagyon vadító, de hidd el, nem állnék ki Ica nénivel egy seprűpárbajra.
András úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. Megpróbált a farmerzsebéből egy zsebkendőt kihalászni, de mivel a lány előtte kucorgott, kicsit el kellett fordulnia. A következő pillanatban már csak egy halk nyekkenést hallott, s ahogy visszafordult, a lányt a földön találta.
- Nahát! Ilyen tökéletes huppanást már rég nem láttam. Meg tudod még egyszer csinálni?
- Majd adok én neked...
Hajni egy vaskos díszpárnát vágott András fejéhez, amiből hamarosan óriási párnacsata alakult ki...

- A másik naplót elolvastad már?
- Este akarok nekikezdeni.
- Milyen hosszú?
- Mint az előző. Belenéztem, úgy harminc év a különbség a kettő között.
- Lehet, hogy még előkerül a többi napló is.
- Már, ha írt egyáltalán. Nekem nem úgy tűnik.
- Vagy nem tartotta fontosnak megőrizni őket.
- Arra azért kíváncsi vagyok, miért nem volt elnéző a kisebbik fiával. Hiszen Ő is elég kalandosan ment férjhez. Tudhatta mit jelent a szerelem.
- Tudta. De mivel Ő csalódott, szerintem nem tartotta sokra.
- Szerintem szerette a férjét.
- Szerette. De a szeretet és a szerelem nem ugyanaz, ezt ne felejtsd el.

Lassan besötétedett, a vihar tombolása is alábbhagyott. Hajni lassan forgatta a naplócska lapjait.
Katalin nagyon szépen írt. Erőteljesen, lendülettel vezette tollát, betűit gömbölyűre rajzolta, a szöveg enyhén jobbra dőlt. Hajninak is hasonló volt az írása, az "a" és a "k" betűik kimondottan hasonlítottak.
Kíváncsi volt erre az asszonyra, a különleges életére. A különleges titkaira.

- Gyerünk már! Gyerünk már! Borcsa az ég áldjon! Hát még a gyertyatartókat sem cserélted meg, miközben a fiaim minden pillanatban megérkezhetnek.
- Igyekszem én asszonyom, de csak két kezem van.
- Ne feleselj Te Lány. A kezed járna jobban. Befűtöttetek már a szobákban? Hát a fürdő? Melegszik már a víz? Nem figyeltek semmire? Minden az én dolgom kell, hogy legyen?

A lovak csak úgy lövellték orrukból a gőzpamacsokat, ahogy vágtázva húzták a szánt. Kegyetlen hideg volt. A két fiú, Gyula és Imre hatalmas prémekbe burkolózva ültek, néma csendben figyelték a hegyoldalt.
Három napja indultak Nagyváradról, ahol Gyula politikus volt, Imre jogot tanult. A Medve hágó járhatatlan lett, hatalmas lavina zárta el az utat a külvilágtól, így kerülniük kellett a Bihari hágó felé, ami két nap kitérőt jelentett. Nem a gyalui havasok felé tartottak, ahogy eredetileg tervezték, hanem átkelve a Fehér- Kőrösön a Zarándi hágó felé fordultak. Az út így rövidebb, ám lényegesen veszélyesebb lett. A hegyvidék barlangjai tele voltak farkascsordákkal, nem egy utazó lelte már halálát errefelé. A két fiú maga mellett tartotta felhúzott puskáját, s a lábuk alatt ott voltak a kisbalták is. A bakon mindkét lovász éberen leste az út két oldalát, s úgy hajtották a lovakat, hogy szerencsétleneknek már tajtékos volt a marjuk.
- Grófurak! Nem bírják mán sokáig szegíny párák! Nagyhalmágyná meg kőne ánni.
- Megállunk. Csak ezen jussunk túl. Nem szeretnék semmiféle vicsorgó szörnyeteggel találkozni.- Gyula Imre felé fordult.- Meg vagy még, öcskös? Nekem már lefagytak az ujjaim.
- Nekem csak a lábam. Mit nem adnék egy forró fürdőért.
- Még csak ne is gondolj rá. Talán sötétedésre Nagyhalmára érünk.
- Ott alszunk?
- Nem tudunk továbbmenni.
- Váltott lovakkal sem?
- Hát hová rohansz Te?
- Tudod anyánk mennyire vár! S Ilonka? Nem hiányzik neked?- kérdezte nevetve Imre, s bátyjára sandított.
- Persze! Neked mióta a legfőbb gondod anyánk? S mióta érdekel ennyire az ÉN menyasszonyom? Szerintem máshol van itt az igazság. Szerintem egy bizonyos Tanító bizonyos leányánál. Nem így van?
Imre a haja tövéig elpirult. Mindig így volt ez, ha Sárikának már csak az apját emlegették is. Jaj de hiányzott neki a lány. Már egy éve nem látta, s levél is egy hónapja érkezett tőle utoljára. Nagyon szerelmesek voltak, szinte gyerekkoruk óta, azóta, hogy Sárika apja házitanítója lett a Martonfy gyerekeknek.
Elkalandozott gondolatait Gyula hangja terelte vissza.
- Hanem más beszédem is volna. Úgy hallottam Te is olvastál bizonyos könyveket.
- Egyetemre járok. Könyvek nélkül az elég nehéz lenne.
- Hidd el, a fejed nélkül is nehéz lenne. S bizony azzal játszol, ha az izgatók irományait olvasgatod.
- Lehet, hogy neked is azt kéne. Táncsics csak az igazságot írta. Fel kéne már ébredni. Nem élhetünk tovább, ahogy eddig.
Imre arca kipirult, ahogy hevesen gesztikulált. Fekete szeme csak úgy csillogott az indulattól. Nyolc évvel volt fiatalabb a bátyjánál, ami eddig valahogy nem tűnt nagy különbségnek köztük. Eddig. Ám Gyula konzervatív gondolkodása mindinkább szembekerült Imre haladó, forradalmi eszméivel.
- Én csak azt nem akarom, hogy bajba kerülj, s ezzel miránk is bajt hozz. Táncsicsot is letartóztatták, hiába bújtatta birtokán Batthyány Kázmér.
- Mégis kijuttatta a kéziratát.
- "A nép szava, isten szava". Még a végén kivégzik érte.
- Csak az igazságot írta. " A gróf nincs meg paraszt nélkül, de a paraszt boldogul nemesség nélkül." És nincs igaza? "A föld azé, aki megműveli."
- Mit akarsz Te szerencsétlen?- sziszegte Gyula.- Azt hiszed ez minden problémát megold?
- Miért? Az megoldja a problémákat, ha az úrbérrendezést elodázzátok? Már egy éve volt az országgyűlés. És mit csináltatok? Elhatároztátok a birtokok felmérését. A felmérését! Csak az időt akartátok húzni. Megszületett egy olyan úrbéri törvényjavaslat, ami mindenkinek jó, csak a parasztnak nem. Megszabtátok a telkiföld nagyságát! Ezt még a király sem meri szentesíteni.
- Mert kedves elvbarátaid már forrpontig tüzelték a hangulatot.
- Tüzeljék is. Csak így megy az ország szekere előre.
- Imre, én komolyan nem értelek. Hát a Te jövőd, a Te örökséged is kockán forog.
- Én nem tudok más könnyeiből, verejtékéből élni.
- Csak azt mondom, nagyon vigyázz magadra.

Katalin a tornácról figyelte a közelgő szánt. Végre itt vannak, itthon, az Ő óvó szárnyai alatt. Ezekben a vészterhes időkben csak abban bízott, amit Ő felügyelt. Féltette a fiait, kiváltképp Imrét, aki heves természete miatt mindig belekeveredett valami disznóságba. Gyula egész más volt. Külsőre sem hasonlított öccséhez, mintha a természetbeli különbségek kívül is nyomot hagytak volna. Halványbarna haja, zöldes árnyalatú szeme, vékony alakja szöges ellentétben állt öccse szénfekete hajával, szemével, hatalmas termetével.
Ahogy a tornác elé kanyarodott a szán, Imre már pattant is le róla, felkapta anyját és forgatta, forgatta örömében, amíg mindketten a hóra nem szédültek. Gyula fejcsóválva talpra segítette édesanyját, majd öccsét egyszerűen egy fenyő alá lökte, s nevetve bement a házba.
- De jó újra itthon lenni. Nem is sejti édesanyám, mennyire hiányzott nekem mindez.
Halk köhécselést hallott a szalon felől, Ilonka állt az ajtóban. Halvány arca kipirult az örömtől, s ahogy Gyulára nézett, szemét elfutotta a könny.
- Drága Ilonkám. Hát Maga már megérkezett? Micsoda kellemes meglepetést okozott nekem.
Ilona Csáky lány volt, Csáky Ferenc egyetlen lánya, s már egy éve Gyula menyasszonya. A két fiatal házasságát a szülők döntötték el, de a kölcsönös szimpátia szép lassan óvatos szerelemmé változott. Ilonka nem volt ugyan feltűnő jelenség, de okos homloka, tiszta, szelíd tekintete, vékony alakja kellemes látvány volt.
- Édesapámék sajnos decembernél előbb nem jöhetnek, épp csak az esküvőre érnek ide.
A kézfogót szenteste tartják majd a dévai templomban, s utána egészen újév napjáig ülik a lakodalmat.
Imre ebben a pillanatban robbant be közéjük. Hatalmas szőrmekabátja tele volt ágakkal, földmaradvánnyal, s így inkább hasonlatos volt magához az ördöghöz, mintsem egy jól nevelt ifjú grófhoz.
- Drága sógorném! De jó, hogy látom. Ma szebb, mint valaha.
Imre bolondosan meghajolt, kezébe fogta Ilonka kezét, és egy hatalmas, cuppanós csókot nyomott rá.
- Ej Te! Komisz gyerek! Nem mész arrébb? Teljesen eláztatsz itt mindent. Kifelé! Kifelé!
Katalin játékosan csépelni kezdte fia fejét, s közben nagyokat kacagott. Hogy hiányzott már neki mindez. A fiúk nélkül mintha minden halott lett volna.

Csendes volt már a ház, csak Imre léptei alatt nyikorgott a parketta. Imbolygó árnyéka óriásinak látszott a falon, ahogy a gyertyatartóval az anyja szobája felé lépkedett. Halkan kopogott, s mikor anyja hangját meghallotta, lassan kinyitotta a nyikorgó, nehéz ajtót.
- Nem ébresztettem fel?
Anyja az ágyban feküdt, egy verseskötet volt a kezében. Hosszú haja a vállára omlott, mely gyönyörű szőkeségével legendává vált. Mára szőkesége kissé megfakult, az aranyszálak közé ezüst is vegyült, de dússága még a régi volt.
- Nem aludtam még. Mi járatban vagy? Gyere, ülj ide az ágy szélére.
Imre, ha beszélni szeretett volna anyjával, mindig ezt az időpontot, s mindig a hálószobát választotta. Ilyenkor újra gyereknek érezte magát.
Katalin észrevette, fia az emlékeire gondol, s szemét elfutotta a könny.
- Nekem is hiányzik apád. Nagyon hiányzik. De néha, mikor sokat gondolok rá, itt van mellettem, segít nekem.
A fiú megfogta anyja kezét. Már nem az a fiatal, üde, bársonyos kéz volt, ami oly sokszor simogatta elalvás előtt. Az idő foltokat hagyott rajta, puha párnácskái eltűntek, az erek- mint sötét folyók- rajzolódtak ki a pergamen vékony bőr alatt.
- Tudja anyám miért jöttem.
- Igen, tudom. És még egyszer megkérlek, gondold meg jól a dolgot. Az a lány még csak tizenhét éves, Te meg húsz.
- Anyám! Kérem. Tudom mennyi idős. És még várunk is, ha kell. De kérem. Adja áldását. Hadd áljak az apja elé. Hadd kérjem meg.
Katalin nagyot sóhajtott. Megértette a fiát. Annyira értette mit érez. S, hogy mit érezhet az a lány. Hát, hogy tehette volna meg, hogy útjukba áll.
- Rendben. Áldásom adom rátok. Állj hát az apja elé, kérd meg. Bátyád esküvőjén bejelenthetitek, s ha isten is megsegít, nyáron meglehet a Te kézfogód is.
- Drága anyám!- Imre szemébe könny szökött, s hevesen megcsókolta anyja kezét.- Köszönöm.
- De most menj, későre jár. S ha a megérzésem nem csal, holnap korán indulsz Dévára.
Katalin párás szemekkel nézett elrohanó fia után. Hol törődött az már azzal, hogy ki ébred fel zajos csörtetésére, anyja szobaajtaját úgy bevágta, hogy még a kinti fán szundikáló mókusok is megriadtak.
Hát el kell engednie Őt is. Mégsem volt ez annyira könnyes búcsú, hisz ideköltöznek a fiatalok, mint Gyula és Ilonka, s majd idővel Imre is eldönti, mit akar az életével kezdeni. A birtok nagy, két feléből is bőven megélnek majdan, ha arra kerül a sor.

Anyjának igaza volt, Imre már pirkadatkor nekiindult, de nem a szánnal, hanem lóháton, úgy gyorsabbnak gondolta magát. Korán, dél előtt már meg is érkezett tanítója, Szabó Mihály házához.
A kapunál épp csak leugrott lováról, kantárát a nyeregbe hajította, egyet csapott a kanca hátsójára, jelezve, hogy most legyen el egy darabig, ahogy tud. A kanca -ismerve már a járást- kedélyesen elballagott hátra, az istállók irányába.
Imre leverte az ajtó előtt magáról a havat- amiből tekintélyes méretű hókupac lett-, majd sapkáját levéve, benyitott.
Öreg tanítóját a konyhaasztal mellett találta. A szobában kellemes pipadohány illata terjengett, a kályhában halkan pattogtak a fahasábok,langyos melegével barátságossá téve a házat.
- Adj'isten Mihály bátyám!
- Fogadj isten Öcsém uram. Mi járatban erre? Készülődtök már a nagy lakodalomra?
- Készülődünk hát Mihály bátyám, de most nem ezért jöttem.
- Hanem miért?
Imre ünnepélyesen felállt, hátrált két lépést, s idegesen a haját igazgatta.
- No, édes fiam, szólj már valamit. Nem láttalak ilyen idegesnek azóta, hogy békát dugtatok a kabátzsebembe a bátyáddal.

folyt.köv.