Nagyon szeretek utazni. Teljesen mindegy, hogy mi az úti cél, csak mehessek. Férjem nagyon nem szeret utazni. Teljesen mindegy, hogy mi az úti cél, csak mennie ne kelljen.
Ezért alakult úgy az idén nyáron, hogy kolléganőimmel, a család nélkül indultunk Olaszországba, Bibionéba. Hosszú hétvége állt előttünk, csütörtök estétől, hétfő estéig.
Én már kedden elkezdtem a csomagolást. Biztos, ami biztos. Nem lehet azt az utolsó pillanatokra tartogatni, még a végén itthon marad valami. Kedd este aztán rájöttem, hogy a fogkefémre és a papucsomra csütörtökig még szükségem van. Meg a hajlakkomra. Meg egy-két nyári ruhára. Szóval reggelre gyakorlatilag kicsomagoltam. Amit nem is bántam annyira, ugyanis így kiderült, hogy a ruháim nem az igaziak, gyakorlatilag nincs egy rongyom sem, amit felvegyek. Férjem ugyan nem ezen a véleményen volt, de miután az említett régi ruhadarabokat begyűrte a mosógép és kiszaggatta, a fürdőruháimat meg valahogy elcsente a kutya és megrágta, úgy látta már ő is, vennem kell pár új cuccot. Nem vásároltam túl sokat, hiszen csak pár nap az egész.
Négy blúz azért kellett, mert nem tudunk kint mosni. De ezekhez meg valahogy nem volt hozzáillő szoknyám és nadrágom. Vettem is gyorsan négyet- négyet mindegyikből, meg egy térdnadrágot, ha esetleg valamelyikkel baleset történne. Meg egy háromnegyedest, mert nagyon tetszett. Jó, beismerem, az az öt fürdőruha lehet, hogy egy kicsit túlzás volt, de olyan édi mindegyik, nem tudtam dönteni, meg aztán nem is voltak annyira drágák... El kellett hozni mindet. Két papucsot és a szandált már csak azért vettem, mert a mostaniak nem olyan kényelmesek, és biztos rengeteget fogunk gyalogolni.
És, hát kellett még egy bőröndöt is vennem, mert ennyi cucc nem fért el a régiben. Csütörtök délután kiderült, az újba sem.
Nagy nehezen lezártam a bőröndöket, indulhattunk. Az mondjuk egy pillanatra átvillant rajtam, hogy rendben, itt ráült a gyerek meg a kutya, így sikerült fél óra alatt bekapcsolni a zárat... de kint? Ki fog ráülni? Sebaj. Majd megoldom. Esetleg a kanapét rárakom. Az már bevált a Balcsin is egyszer- kétszer.
A másik gondom az volt, hogy miután az emelés közben a kezem már nyúlt húsz centimétert, a bőrönd közben még húsz millimétert sem haladt. Lehet, hogy ahelyett az édi kis fehér retikül helyett a gurulós változatot kellett volna megvenni a bőröndből.
A buszhoz időben kiértünk, csak a busz nem ért ki időben hozzánk. Három óra ácsorgás után, úgy hajnali egy óra felé már kezdtünk aggódni. Kár volt, mert a busz ott volt... csak az épület másik oldalán. Mit tudta ő, hogy melyik a hátsó bejárat. Megjegyzem, abban azért igaza volt, hogy nem túl szokványos egy iskolánál, hogy a hátsó bejárat nagyobb, mint az első. Bár az is tény, hátul nagyobb a forgalom, mint elöl. Legalábbis kifelé.
Gyorsan elhelyezkedtünk a buszon, s már indultunk is. Soroksárnál járhattunk, mikor újra elhelyezkedtünk a buszon, s így már valóban kényelmesen utaztunk.
A határon ébredtem, mikor kértek mindenkit, készítsük elő a papírokat, úgy hamarabb végzünk.
Az első meglepi az volt, hogy megtaláltam a kocsi forgalmiját a tárcámban. Hát... Lacinak is lesz meglepi.
A második az volt, amikor észre vettem, hogy az útlevelemben nem az én fényképem van, hanem a gyereké. Lehet, azért, mert az útlevél is az övé volt.
A harmadik pedig, hogy a jogsim sem az enyém, hanem a férjemé. Úgy gondoltam, pár napig inkább nem telefonálok haza.
Hál'istennek, találtam egy személyit is, drukkoltam, hogy az nehogy apué legyen. Ha anyué, akkor nincs gond, rá hasonlítok némileg, de a többi papírt nem tudnám kimagyarázni. Lányom fényképe kicsit régi, még fogatlan rajta, két hatalmas, masnis copfal. Ez tuti nem jönne be. Férjem elég markáns arcú, ráadásul alig egy centi a haja, imitt-amott van csak az is... ahhoz túl  világos van, hogy összekeverjenek vele. És hát apukám... nos ő inkább a bajuszos- szakállas Einsteinre hajazik.
Szerencsémre a személyi az enyém volt.
Az út hátralévő részét végigaludtam, amit több okból is megbántam. Először is: az Alpok gyönyörű, kár, hogy nem láttam. Másodszor pedig: a nyakam úgy elgémberedett, hogy a négy nap alatt nem tudtam jobbra- balra fordítani, csak fel- le mozgott. Ami picit kellemetlen úszás, meg városnézés közben.
A szálloda egy hangulatos kis négy emeletes épület volt, úgy száz méterre a tengertől. Három másik nagyon kedves kollégámmal laktunk egy apartmanban, amihez egy óriási erkély is tartozott. És EGY kulcs. Ami igen érdekes helyzeteket eredményez négy önálló embernél. De a kulcsmizéria itt még nem ért véget. Külön kulcsa volt a szemétledobónak, a lépcsőház három bejáratának, a liftnek és a kertkapunak is. Mindez egy karikán, ami így nyomott vagy három kilót. Ráadásul, ha elveszítjük, az életünkkel fizetünk, mert nem elég, hogy a szobába nem jutunk be többet az életbe soha, de még a zárcseréért is fizethetünk, darabonként kilencven eurót. Nem szerettem volna cirka hatszáz eurót kidobni, így aztán- mivel mindannyiunk közül év vagyok a legaggódósabb- én cipeltem mindenhová magammal az önvédelmi förmedvényünket.
A strand csodálatos volt... az első egy órában. A többi tízben picit untam magam, mert már az első öt perc alatt hülyére égtem, a fogam recsegett- ropogott a homoktól, kellőképp sokat ittam a tengerből ahhoz, hogy a wc-t túl távolinak találjam... Szóval, én inkább a városnézős turista féleség vagyok. Illetve nem vagyok, mert itt nem lehet.
Bibionénak egy főutcája van, ami igazán gyönyörű és marha hosszú is, tele üzletekkel, de aztán ennyi. A főutcán mindig nagy a tömeg, az első két üzletben ugyanazokat árulják, mint a következő háromszázban, és itt déltől- négyig szieszta van.
A második nap már lázadtunk. Nem akarok több strandpapucsot látni, kacsintós- tigrises strandtáskát sem, nem akarok több homokot enni... látni akarok végre valami érdekeset.
Felfedeztük, hogy a félsziget csücskében van egy elhagyatott világítótorony. A térképen úgy látszott, nincs túl messze, de ebben a városkában semmi sincs túl messze. Hittük mi. Úgy két kilométer gyaloglás után- még mindig a főutca közepén- rájöttünk, hogy nem kicsi séta ez, úgyhogy béreltünk egy Bringó- hintót. Ezzel mégis csak könnyebb lesz. És megint tévedtünk. Miután kiértünk a városból, a betonutat mintha elvágták volna. Tengelyig merültünk a homokban, néha egy- egy hatalmas gyökérben elakadtunk, akkora kátyúkat kerülgettünk, hogy az egyik kanyarban engem el is hagytak. Nem tudtam két kézzel kapaszkodni, a kamerát is fognom kellett.
Miután a többiek jól kiröhögték magukat, akkor néztünk körül egy kicsit, hol a csudában is lehetünk. Világítótorony egy fia se, viszont volt egy csomó kiégett, lerombolt bunker a dűnék között. Kezdtem aggódni. Szent meggyőződésem volt, hogy valamiféle lőtérre jutottunk. Mondjuk az feltűnt, mikor kiértünk a városból, a földút elején egy marha nagy kerítés állta utunkat, de hát a térkép szerint arra kellett menni. Alig bírtuk kibontani akkorára a kerítést, hogy a bringa is átférjen. Lehet, hogy mégsem véletlen volt az lezárva? 
Újabb pár kilométer homok után végre megláttuk a tornyot. Nagyon aranyos volt... a képeken. Élőben nem nagyon különbözött a többi bunkertől, csak egy kicsit jobb állapotban leledzett. Viszont a part fantasztikus volt. Hatalmas sziklák mindenhol, közöttük kis rákocskák, kagylók, órákig nézelődtünk.
Óriási bátorságommal megmásztam az egyik sziklarakást, ami tök jó lett volna, ha nem kell lejönni. De hát le kellett. Az egész nem volt magasabb két méternél, de én- tériszonyos lévén- kétszáznak éreztem. A sziklák csúsztak, mint az olajos lángos, és rajtam egy vékony strandpapucs volt... nem részletezem tovább.
Egy óra múlva- miután a többiek ismét jól kiröhögték magukat- hazafelé vettük az irányt. Megint megküzdöttünk az elemekkel, megint kiesett egyikőnk a nyeregből- de ez most nem én voltam- szóval nem okozott különösebb meglepetést a visszaút. Csak akkor, mikor újra aszfaltot fogtunk. Akkor viszont nagyot.
A bringa úgy recsegett- ropogott, mint a nagypapi Sokol rádiója, minden eleméből ömlött a homok, eléggé leharcoltuk szerencsétlent. Én igazából akkor pánikoltam be, mikor lefordítottuk a rengeteg feliratot, ami a biciklin volt, mindenféle nyelven, mindenféle formában: a biciklit homokba vinni szigorúan tilos! Mondjuk sejtettem miért. De kár volt aggódni, simán megúsztuk, zokszó nélkül visszavették tőlünk ilyen állapotban is.
A nagy ijedtségre inni akartunk valamit, beültünk egy bárba.
Ezt ismét elszúrtuk. Alig hozták ki a rendelésünket, megjelent vagy száz ember, kis székekkel, kis sámlikkal, kisgyerekkel, és már kapcsolták is be a tv-t. Momentán nem tudtuk, hogy aznap van az Olasz- USA meccs a VB-n, és momentán azt sem tudtuk, hogy a tv pont mögöttünk van. Kissé belelógtunk. Először elég udvariasan nyújtogatták a nyakukat, de amikor új kólát akartam rendelni, mintha az ingerültség szikráját véltem volna felfedezni a szemükben. Ilyen gyorsan még nem ittam üdítőt, de ilyen gyorsan még a számla sem került a kezembe.
Hallottuk, hogy a város szélén- a másik szélén- van egy nagyon klassz vidámpark. A második esténket ott töltöttük. Hihetetlen gépeket láttunk, nagyon jól éreztem magam. Én. A többiek már nem annyira, ők ugyanis nem igazán bírják a centrifugálást, pedig itt minden játék úgy indul, hogy minimum fejre állít. Két kedvencem is akadt. Az egyik egy szimpla kisautónak tűnt, ami csak köröz- köröz, de mindez csak kívülről tűnt így. Mikor beültünk Erikával, még nem aggódtunk, tényleg csak köröztünk. Ám azt egyre gyorsabban, minek következtében a kisautó a lendülettől teljesen kifordult oldalra, majd szép lassan a feje tetejére állt, s úgy száguldoztunk tovább. Hát mit mondjak. Felejthetetlen volt. De a csúcsok csúcsa a nagy kalapács. Hasonlít kicsit a mi hajóhintánkhoz. Erika- rokon lélek- ide is jött velem. A kalapács lényege végül is ugyanúgy a centrifugálás, csak mindezt hat emelet magasságban. S az igazi kiszúrás az egészben az, hogy amikor az ember pont fejjel lefelé lóg a szeren, még meg is áll egy kicsit, úgy négy- öt másodpercre. Életemben nem éreztem még ilyen hosszúnak négy -öt másodpercet. Reggelre egyébként már újra tudtam egyenesen járni, és a hangom is visszajött.
A harmadik napot vásárlással töltöttük. Életemben nem láttam még ennyi kacatot egy rakáson. Viszont aki kitartó, az igazi kincsekre bukkanhat. Hát én megtaláltam álmaim boltját.
Mindenki tudja rólam, hogy mániákus Télapó- gyűjtő vagyok, otthon már egy szekrény van tele velük. A férjem ugyan karácsonykor megfenyegetett, ha ide még egy szakállas öregember beteszi a lábát, ő kilakoltatja valamennyit, de arra tuti nem számít, hogy én a tengerparti nyári rekkenetből egy rakás Mikulással fogok hazaállítani. Márpedig olyan üzletet találtam... Tele volt Mikulással. Mindenféle Mikulással. Június közepén. Volt ott muránói üvegből, plüssből, csokiból, cukorból, műanyagból, kagylóból, szövetből, szalmából és még egy csomó olyan anyagból, amit nem is tudom micsodák. Estig ki sem jöttem onnan.
Reggel indultunk haza, de még előbb megálltunk Veronában és a Garda- tónál, Sirmionéban.
Verona fantasztikus város. Biztos még fantasztikusabb lett volna, ha az idegenvezetőnk mond is róla valamit, de úgy döntött, a csoport elég kreatív, oldjuk meg magunk a problémánkat.
Leszálltunk a buszról és elindultunk megkeresni az Arénát. Úgy gondoltam egy marha nagy római romot csak észreveszünk, de mikor harmadszorra is ugyanabba az utcába kanyarodtunk be, elkezdtünk kérdezősködni. Azt hittem- mivel négyünk közül hárman nyelvtanárok- olyan nagy gond nem lesz.
Erika németül próbálkozott, Móni angolul, Ági franciául, de mint utóbb kiderült, az olaszok leginkább csak olaszul beszélnek. Én elpöttyentettem még egy kis arabot, hátha, de akkor meg nagyon rondán kezdtek nézni, úgyhogy gyorsan abbahagytam. Végül is odataláltunk, egy visszafelé tartó magyar csoport útbaigazított minket.
Páratlan az Aréna, és még az sem vont le semmit a szépségéből, hogy belül is eltévedtünk a katakombákban. Így legalább mindent megnéztünk.
Verona másik látványossága a híres erkély a Capulet- házban.
Igaz, hogy a ház nem a Capuletteké volt, az erkély sem az a bizonyos, Rómeó, Júlia, de még Shakespeare sem járt a közelében sem, de a hangulata tényleg romantikus. A belépő ára is, hogy feljuthassunk az emeletre.
Sajnos Júlia sírjára már nem volt időnk, de- az erkélyből okulva- ezt annyira nem is bántuk.
Dél felé értünk a Garda- tóhoz. Sirmione ici- pici kis városka, olyan keskeny sikátorokkal, hogy némelyikbe be sem mertem menni, mert féltem, hogy beszorulok.
Jó lett volna fürdeni még egyet utoljára, de a tó vize  még a legmelegebb napokon is csak tíz fok. Más ötlet híján elmentünk fagyizni. Én mondom, Olaszországban a fagylaltozás már önmagában is egy kaland. Ahová mi betértünk, az itteni mércével mérve nem egy nagy üzlet, de nálunk ez már komplexumnak számítana. Néztem- néztem a kínálatot, de úgy a negyvenedik táján elakadtam. Részint, mert egy mukkot sem értettem belőle, részint, mert már rég elfelejtettem az elejét. Taktikát váltottam. A színre mentem. A kéket és a cikláment élből kizártam, mert megláttam az utcán két gyereket kék és ciklámen fogakkal. A zöldek szimpatikusak voltak, de csak a világosabbja, a sötétzöld nekem a spenótot juttatta az eszembe. Nem kizárt, hogy az lehetett, makarónisat ugyanis már találtam.
Fél óra után rájöttem, hogy így sem megyek sokra, ezért inkább kelyhet kértem. El olvasni azt sem tudtam, az ára alapján egy olyan középkategóriásra böktem. A mellettem lévő asztalnál kicsit rám néztek, de ekkor még nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget.
A többiek már rég megették a magukét, mire hozták az enyémet. És ezt most szó szerint értem. Cipelték. Már az feltűnt, hogy nem üvegpohár volt a pincér kezében, hanem valami zöld tál. Hát istenem. Csak beleszaladtam a spenótba. De nem az volt, hanem egy fél görögdinnye, amolyan tizenöt kilósnak a fele. Gömböcskék voltak kivájva belőle, az díszítette azt a húsz gombóc fagyit, ami a közepében volt. Meg némi ananász. Meg narancs. Meg alma. Meg meggy. Meg szőlő. Meg szilva. Meg málna. Meg ribizli. Meg még valami, ami akár spenót is lehetett. Meg kiszászló, kis pom-pom, kisernyő, kis szívószál, nagy zászlóval, nagy pom-pommal, nagy ernyővel, nagy szívószállal... Egyszóval nem látszottam ki mögüle.
Kedvenc kollégáim ismét jót röhögtek, de hál'istennek besegítettek, egyedül nem bírtam volna vele.
Az már csak hazafelé, a buszban derült ki, hogy némi alkohol is lehetett benne, mert még reggel is csak tompán vigyorogtam, mikor megérkeztünk a suli elé. Szerencsére Laci betudta a fáradtságomnak. Otthon is nagyon aranyos volt, mondta, feküdjek csak le nyugodtan, majd ő kipakol.
Már épp befészkelődtem, mikor meghallottam az üvöltését. Upsz. Asszem megtalálta a rózsaszín kagylós- flitteres Mikulásomat.