[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 249
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 249


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Cím: Örökség IX.
Szerző: AngyaliAndi - Laki Andrea
(09-07-2006 @ 04:10 pm)

:

 

Egy év telt el azóta a végzetes nap óta, mikor Katalin kénytelen volt megtagadni Imre fiát. Nem hallottak felőle semmit, s már kételkedni kezdtek abban is, hogy valaha élve viszontlátják.
Gyula nem nősült meg újra, teljesen magába fordult, búskomorság lett úrrá rajta. Nem törődött pici, anyátlan fiával, sem édesanyjával, akiről a szolgálók azt kezdték suttogni, elborult az elméje. Éjszakákon át rótta az üres szobákat, beszélgetett a festményekkel, s valahogy érzéketlen lett a külvilág dolgaival szemben.
A birtok igazgatását Gyula teljesen átvette, ez volt az egyetlen dolog, ami még foglalkoztatta.
Sára Imikével és az apjával élt lenn a faluban, ahol mindenki segítette és a pártját fogta, tudták nagyon jól, mi vezetett odáig, hogy egyedül kell nevelnie gyermekét.
A tavasz nem hozott sok jót, a szabadságharc már Déváig ért- Bem tábornok februárban idáig vonult vissza csapataival- s a faluért véres harc dúlt. Szabó Mihály utolsó leheletéig védte az iskolát, de a túlerővel szemben esélyük sem volt. Február 8-án halt meg, szeretett háza kapujában, egy császári zsoldos puskagolyójától.
Sárika ekkor már újra a kastélyban élt, mindenki úgy látta biztonságosabbnak. Hálát adott az égnek, hogy minden idejét lekötötte a két csöppség és Katalin asszony, aki ekkor már nem hagyta el ágyát. Orvosai tanácstalanok voltak, semmi olyan betegséget nem találtak, ami indokolta volna állapotát. De Sárika tudta jól, mi kínozza az asszonyt, hiszen Ő maga is ettől szenvedett. Imre hiánya tette tönkre, ebbe betegedett bele anyai szíve.

Sárika óvatosan kicserélte a vizes vásznat az asszony homlokán, majd lejjebb csavarta a petróleum lámpát, ne bántsa éles fénye a beteg szemét.
- Lányom, ne menj el!
- Nem megyek asszonyom. Itt maradok Maga mellett.
- Miért van itt ilyen sötét? Nem szeretem a sötétet. Nem . Nem.
- Csak azt hittem bántja a szemét, de csinálok világosságot újra.
- Nem akarok sötétséget. Égjenek a gyertyák. Mindenhol. Úgy újra hazatalál. Igen. Biztosan. Ha látja a fényeket...
Sárika könnybe lábadt szemekkel nézte az asszony agóniáját. Félrebeszélt lázálmában. Nem tudott rajta segíteni, csak lázát csillapíthatta, remegő kezét foghatta, s tiszta pillanataiban bátorságot próbált önteni belé, hisz tudta jól, a nagy út előtt mindenki fél. Fél az ismeretlentől, fél attól ami elkövetkezik.

Katalin grófnő nem érte meg a nyarat. A tavasz legszebb hetén távozott, szívében örök téllel, mi biztosan felengedett volna, ha Imre hazatér.
De nem tért. Elmúlt a nyár, forró, tikkasztó hőséggel, s lassan az ősz színei is halványodni kezdtek. Az erdők még őrizték lombkoronájuk, még ezer színben fürdette leveleiket a gyengülő napsugár, de a hegyek között süvítő szelek már a közelgő tél illatát hozták.
A hegyi úton vánszorgó, torzomborz emberi roncs nem érzékelte maga körül a táj szépségét. Fázósan húzta össze rongyait, mely egykor még katonai zubbony lehetett, s sziklától szikláig kúszva- kapaszkodva közeledett az istálló felé.
A lovak idegesen kapáltak, megérezték jelenlétét. Sárika a konyhakertben szedte ki a földből a répákat, gyökereket, mikor felfigyelt az istállóból jövő zajokra. Kis kapáját szorosan megmarkolva, lépésről- lépésre közelített az épület felé, miközben szíve a torkában dobogott. Nem egyszer tévedt már ide kóborló, kiéhezett katonaszökevény, s most nem voltak béresek, akik segíthettek volna. A ház oldala felől halk zihálást hallott, így óvatosan arrafelé lépkedett. A fal tövében félig oldalára dőlve egy hihetetlen mocskos, a felismerhetetlenségig lesoványodott embert talált, kinek testét alig fedték a már kapcának se jó rongyai. Cserepes ajkai hangtalanul mozogtak, s a lány önkéntelenül is közelebb hajolt, hallja amit az idegen suttog.
- Szomjan halok...
Sári leeresztette a kapát, s szemét le nem véve az alakról, hozott neki a kútról vizet. Meg kellett támassza a fejét, s miközben a férfi mohón nyeldekelt, alaposan szemügyre vette.
Félelmetes, de mégis valahogy ismerős volt. Az orra íve, a homloka domborúsága, a hosszú ujjai... Nem, az nem lehet...
A lány halkan felsikoltott, s megragadta a férfi kezét. Amikor az ránézett, már semmi kétsége nem maradt.
- Drága szerelmem! Istenem! Hát visszajöttél hozzám. Istennek legyen hála, hát visszakaptalak. Már nem is reménykedtem...
A nagy kiabálásra összeszaladt a háznép, s elborzadva látták, hogy Sárika egy félig öntudatlan alakot ölelget, csókolgat a földön, sírva- nevetve ringatja az ölében, s közben megállíthatatlanul potyognak a könnyei.

Imre feküdt az ágyában, a mennyezetet bámulta. Majdnem két éve, hogy nem látta szeretteit, kedves hegyeit, a házat, a kertet... a mennyezetet, s most minden pillantás kellemes, fájón meghitt emlékeket idézett. Mellette Sárika aludt, összegömbölyödve, mint egy kölyökmacska. Homlokáról a redők elillantak, enyhén szétnyíló ajkai közül elővillantak apró, gyöngy fogai. Kezével még álmában is szorította kedvese kezét, mint aki soha nem akarja elengedni többet.
A szoba túl végén, a kiságyban mocorgás támadt, mire Imre halkan felkelt, s bekukkantott a baldahin mögé.
Kisfia hatalmas fekete szemekkel, mosolygósan s cseppet sem álmosan pislogott rá, kicsi kezecskéjével könyékig kotorászva a szájában. Imre óvatosan felvette, s lassan sétálni kezdtek a szobában.
- No nézd, a kis Csipa Mátyás. Hát Te? Miért nem alszol?- óvatosan ringatni kezdte a babát. Még mindig alig tudta felfogni, apa lett. Belesajdult a szíve, mikor arra gondolt, nem látta kisfia születését, nem volt Sára mellett a nehézségekben, nem fogta édesanyja kezét az utolsó percekben. Mennyi elveszett  pillanat. S mindez miért? A semmiért.

Gyula halkan becsukta a dolgozószoba ajtaját. Imre az ablaknál állt, gondolataiba mélyedve nézte a komor hegyláncokat.
- Emlékszel mennyit lovagoltunk arrafelé?- mutatta bátyja a fiúnak az előttük elterülő erdő sávot.
- Emlékszem. És apa mennyire haragudott érte? Mindig kikaptunk, de minket nem érdekelt.- Imre nagyot sóhajtott.- Annyira hiányoznak nekem. Oly sok mindent megbántam már, amit elkövettem ellenük. Ellenetek.
Gyula ellépett mellőle, s bánatosan megcsóválta a fejét.
- Régebben még haragudtam rád. Elmondhatatlanul... dühös voltam a meggondolatlanságodért. -Imre bűntudatosan lehajtotta a fejét.- De mára már elszállt belőlem a harag. Mára csak örülök annak, hogy itthon vagy. Sok szenvedésen mentél keresztül.
- Mint Ti. Itt.
- Hát igen, itt sem volt könnyű. Déván szörnyű mészárlás volt. Mihály bátyám...
- Sárika elmondta. S elmondta azt is, mi történt Ilonkával... Nagyon sajnálom.
Gyula hirtelen elfordult, nem akarta, hogy öccse lássa felindultságát.
- Beszélnünk kell anyánk vég akaratáról.- szólt kis idő múlva, mikor már összeszedte magát.- Tudnod kell miért...
- Tudom. Tudom, hogy csak a legjobbat akartátok a családnak.
- Igen. Ez volt az egyetlen lehetőség. De szeretném semmissé tetetni. Egy névleges adásvételi szerződéssel. Az ügyvédek segítenek...
- Nem Gyula. Nem lehet. Így a biztonságos. Még nem múlt el a veszély. Amnesztiát kaptam ugyan...
- Akkor mi legyen? Nem semmizlek ki.
- Csak munkát adj... Lehetnék az intéző.- Imre elgondolkodva vakargatta a tarkóját.- Igen. Ez a legjobb megoldás. Igen. Dolgozhatnék veled. Kit érdekel, hogy mi, kié?
- De mi lesz a fiaddal? Mi lesz a jövőjével?- Gyula tétovázva állt a szoba közepén.
- Ha velem valami történne... úgy is Te lennél a gyámja...
- Rendben, ha így karod.

Hajni a könnyeit törölgetve ült az ágy közepén.
- És én még azt hittem, egy szívtelen, kegyetlen asszony volt. Közben pedig belehalt a fájdalomba. Istenem...
András mellette ült, s szorgalmasan cserélgette a zsebkendőket a lány kezében.
- Ne sírj már. Borzasztó, ez igaz. De már nagyon rég történt. Te mit szólnál hozzá, ha onnan föntről azt látnád, hogy az ük- ük unokád miattad sírja dudára az orrát?
Hajni elnevette magát, és András fejéhez vágta a nedves zsebkendőt.
- Szerinted ki írta le az utolsó oldalakat? Más írás.
- Sári vagy Imre... a ládát is ők rejthették oda. Szerinted Gyula tudta, hogy ki az apja?
Hajni megvonta a vállát.
- Nem tudom. És már nem is fogom megtudni soha. Tényleg. Én melyik ág leszármazottja vagyok? Imréé vagy Gyuláé?
- Imréé. Gyula kisfia nem élte meg a felnőtt kort, torokgyíkban meghalt, mikor tizenhárom éves volt. Gyula sem élt sokkal tovább.
- Milyen szomorú. Mindent elvesztett.
Mindketten a gondolataikba merültek.

folyt. köv.





(1200 szó a szövegben)    (728 olvasás)   Nyomtatható változat


prayer: (09-08-2006 @ 07:43 am)
Nahát! Ez a regény egyre jobb! Pedig már eddig is elvoltam ájulva tőle! Ha gyorsan befejeznéd a hátralévő 500 részt, felolvashatnád az Origórádióban! Igaz, hogy két hét non-stop élő adás lenne, de ha Te birnád, mi is.

csizi: (09-08-2006 @ 08:07 am)
Nocsak, nocsak, író leszel? Oszt a sárga irigység fog rajtunk elhatalmasodni, vagy a büszkeség, hogy ismerhettünk? Majd integess a limuzinból!

Lacoba: (09-08-2006 @ 11:00 pm)
Andi nagyon jó a korváltás, és izgalmassá fokozza szálakat, várakozóvá teszi az embert, hogy az ugrás után lehessen kibogozni a kusza fonalat. De megéri. Köszi!

Anna1955: (09-08-2006 @ 11:03 pm)
Hát igen, még az is lehet, hogy így történt, valahol valamikor....Nagyon jól elhiteted velünk....., szereplőid bánata a mi bánatunk, öröme a mi örömünk. Egy szóval nagyon jól és életszagúan írsz.....Puszika Anyud...:-)

zsuka49: (09-08-2006 @ 12:11 pm)
Remekül írsz Andikám!!!Élvezetes a téma, itt-ott belelopva egy kis tájleírás is, egy szó, mint száz - klassz!!! Jöhet a következő!!!:))) Puszóka neked: Zsuzsi

AngyaliAndi: (09-09-2006 @ 02:25 pm)
Sziasztok! Bocsánat, hogy most csak így tudok válaszolni Nektek, de nincs egy hete internetem. Köszönöm, hogy olvastok, és nagyon jól esik a sok bíztatás. Puszi mindenkinek! Andi

LEKA: (09-09-2006 @ 11:04 pm)
Szia Andi! Izgalmas részt olvastam. Érdekes volt minden részlete. Lassan megismeri Hajni az ősei történetét...és mi is. Várom a folyt.....Puszillak: Éva

  

[ Vissza: AngyaliAndi - Laki Andrea | Művek listája ]

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.40 Seconds