Lassan már négy hónapja élt Hajni Marossolymoson, Andrással elkezdték a kastély takarítását, renoválását. Amit lehetett, megcsinálták maguk, hiszen pénzük nem volt sok. A lány leghőbb vágya volt, hogy az épületből panziót alakítsanak ki, de ahhoz hatalmas tőkére lenne szükség. Tárgyaltak már bankokkal, és úgy tűnt nem reménytelen a helyzet.
Éjszakákon át tervezgettek, rajzoltak, mértek, gondolkodtak, ötletek jöttek- mentek, s lassan körvonalazódni kezdett az új épület. Hajni hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott régi kollégáival, akik ugyanolyan lelkesek voltak, mint Ő.

Egyik este, miközben ágyból nézték a tévét, a lány Andráshoz fordult.
- Szeretném tudni, mi történt a dédszüleimmel.
- Tudod mi történt a dédszüleiddel.
- Itt. De Kecskeméten?- Hajni durcásan nézett a férfire, aki nyögve a párnába fúrta a fejét.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy menjünk Kecskemétre?
- Miért ne? A tervek készen vannak, az engedélyeket mire megkapjuk havazni fog, nem csinálhatunk túl sok mindent, most elmehetnénk. Te is most vagy szabadabb.
- Na ja. Csak én mást terveztem erre a pár napra.
- Nocsak. És mit?- pislogott a lány ártatlan szemekkel.
- Már mindegy. Majd máskor. Mikor indulunk?- Hajni csak mosolygott.- Ugye nem holnap?
- Neeeem, várhatunk még egy- két napot.
- Ezt a hülyeséget.- puffogott András.- Még azt sem tudod, hová kell menni. Hol keresnéd őket?
- Az önkormányzaton, a népesség-nyilvántartóban, mit tudom én!
- Na ez itt a lényeg. Te sem tudod. És én sem.
- Ötleteim vannak
- Mindjárt gondoltam. Az ég mentsen meg az ötleteidtől.

András még sosem járt Kecskeméten. Teljesen elvarázsolta a gyönyörű város. Hangulatos épületei, a kis sétálóutcák, az aprócska üzletek mind- mind Kolozsvárra emlékeztették.
Az első pár nap nem is csináltak mást, csak andalogtak a parkokban, járták a múzeumokat, hangulatos kisvendéglőkben vacsoráztak.
Hajninak igaza lett, a népesség-nyilvántartóban tudtak nekik segíteni. Déd nagyszülei Kecskeméten a Pusztai- házba költöztek, akkor Erzsébetnek már csak az apja élt, s Ő sem sokáig. Pontos útbaigazítást is kaptak, merre menjenek.
A ház a főtér melletti kis utcában állt, egy gimnázium szomszédságában, ami régen Piarista gimnáziumként működött. Nem volt nagy épület, földszintes utcafrontján csak két- két ablak nézett rájuk. Látszott rajta, hogy rég látott mesterembert, mégis, kissé kopottas külseje csak még vonzóbbá tette Hajni szemében.
Hiába kopogtak, nem nyitottak ajtót.
- Gyere menjünk, nincs itthon senki.- húzta arrébb András a lányt.- Majd visszajövünk később.
- A Pusztai nénit keresik?- A mellettük lévő ház ablakából egy nagypocakos, borvirágos orrú szomszéd kiabált feléjük.- Ő ilyenkor nincs itthon, csak délután.- Hangja elárasztotta az egész utcát, Hajniéknak közelebb sem kellett lépni, hogy hallják.
- Megmondaná neki, hogy kerestük, és majd este visszajövünk?
- Meg.- A férfi két csuklás között hatalmasat akart bólintani, de borgőzös feje időközben nehezebb lett, mint gondolta volna, így csak a véletlenen múlt, hogy a mozdulat nem az utcán végződött. Nyögve- szuszogva, az ablakkeretbe kapaszkodva visszatornázta magát, majd hangosan káromkodva elvonult.
Hajniék tátott szájjal bámulták a jelenetet, még percekkel azután is nézték a szomszéd ablakát, miután az eltűnt. András jutott szóhoz először.
- Ez nem semmi. Ilyet még nem láttam.
- Jó kis szomszéd. Figyelj! Azt mondta: Pusztai néni. Szerintem ugyanaz a család.- Hajni izgatottan toporgott András előtt.- Szerintem ugyanaz. Ez nem lehet véletlen.

A néni- töpörödött kis öregasszony- nagy örömmel fogadta őket. Bent a házban jó meleg volt, gyönyörű szép cserépkályha duruzsolt az egyik sarokban, hatalmas foltos kandúr dorombolt a kanapé karfáján, s a látogatók jöttére csak unottan legyintett kettőt a farkával.
- Ő Marci. Már több mint tíz éves. Elég önfejű a lelkem.
A néni friss süteményt hozott a kamrából, és illatos teát főzött nekik. Hajni elmesélte miért jöttek, s örömmel hallotta, hogy a néni mennyi mindenre emlékszik.
- Én akkor kerültem a családhoz, mikor nagyapádék húszévesek lettek. Nem ismertem az uram nénjét, de hallottam a történetüket. Hogy mi volt odaát! Nohát! Akkor Te a rokonom vagy.
Hajninak könny szökött a szemébe. Talált egy rokont. Azt hitte egyedül áll a világban, hogy minden hozzátartozója meghalt, és erre tessék, megtalálta az egyetlen rokonát.
- Tetszik tudni mi lett velük, miután ideköltöztek?
- Nem sok minden. A gróf úr- Isten nyugosztalja- ivott, mint a gödény, vagy mint a Pista szomszéd. Nem is élt, talán csak öt- hat évet tovább. A többiek szép csendesen voltak. Én inkább nagyapádékat ismertem.
- Meséljen róluk, kérem!
- Hát elég cifra történet az is, nem mondom. Én Ancikám barátnője voltam, akkor már udvarolt nekem az uram. Akkoriban a Martonfyak és a Pusztaiak ebben a házban éltek. Elég szűkösen, az igaz. A Martonfy Laci, meg az uram a Feri unokatestvérek voltak, de mindenki azt hitte ikrek, annyira hasonlítottak egymásra. Mindkettő csendőr lett, egyszerre vonultak be. Mi még a háború előtt megtartottuk az esküvőt, és akkor már a Lacinak is menyasszonya volt.
- Nekem a mama azt mesélte, a háború után jegyezték el egymást.
- Nem is a nagyanyád volt a menyasszonya. Mint ahogy Ancinak sem a nagyapád volt a vőlegénye.
Hajni hitetlenkedve ingatta a fejét. Erről most hallott először.
- Nem ismerték egymást?
- De. Ismerni ismerték. Hisz együtt jártunk mulatságokra. Nagyapádnak egy elkényeztetett úri kisasszony volt a kedvese, nagyanyádnak meg az orvos fia udvarolt.
- És Ők miért nem házasodtak össze?
- Mert kitört a háború. Nagyapádékat a frontra vitték, két évig még csak hallani sem hallottunk felőlük. Mikor visszajöttek, a kis menyasszony nem volt sehol. Ráadásul nagyapádnak bujkálni kellett, mert segített a partizánoknak. Nem volt könnyű időszak. Senkinek.
- És a mama vőlegénye?
- Őt 43-ban hurcolták el. Zsidó volt. Kecskeméten nem éltek sokan, de Őket mind egy szálig elvitték. Nem is láttuk viszont, csak amikor már anyád is megszületett.
- Túlélte?
- Nehezen. A családból senki más, csak Ő egyedül.
- És a papáék? Hogy ismerkedtek meg?
- Ismerték Ők egymást régről. Csak nagyapádat az Oroszok letartóztatták. Minden csendőrt letartóztattak.
- Igen, arról hallottam.
- Sokáig fogságban volt, akkoriban könnyen osztogatták a halálbüntetést is. Nagyanyád meg fogta magát, és egy szenes vagon tetején felment Pestre, és megkereste azokat a zsidó családokat, akiknek nagyapád segített hamis papírokkal a szökésben. Kiszabadult, és úgy érezte örökké hálás lesz nagyanyádnak.
- És hálából feleségül vette.
- Igen. Nem lett volna szabad. Mindkettő mást szeretett.
- A papa találkozott a volt menyasszonyával?
- Nem, nem tudok róla. De nagyanyád találkozott a vőlegényével. Összefutottak egyszer, mikor már Pesten laktak. Anyádat sétáltatta. Többet én sem tudok, nemsokára rá megszakadt a kapcsolatunk.
- Vajon él még az az ember?
- Nem, Ő már nem hiszem. Régi ismeretség volt, még a szüleik ismerték egymást, Martonfyék és a doktor még Erdélyből barátok.
- És akkor a papa és a fiú is barátok lettek.
- Igen. Így ismertem meg Ancikát. Mi hatan mindig együtt voltunk.
- És a papa nem tudott segíteni?
- De tudott volna. Csak túl sokáig vártak. Addig, amíg késő nem lett.
- És mi lett vele?
- Azt hiszem visszament Erdélybe. De nem tudom hová. Valami vers... pedig itt van a nyelvemen... egy vers is van róla...
András némán hallgatott. Ő már tudta. Tudta hová ment az orvos fia.
- "Magos Déva vára..."
- Igen. Déva. Köszönöm fiatalember. Nahát, már igen berozsdásodott az emlékezetem.
Hajni értetlenül nézett Andrásra.
- Ezt Te tudtad? Honnan...
András a nénihez fordult.
- Ezt az orvost nem Molnárnak hívták véletlenül?
- De. Molnár Károlynak. Meg a fiát is. Ismeri Őket?
- A nagyapám volt. Az én nagyapám volt Molnár Károly.
Hajni úgy állt ott, mint akibe villám csapott.
- Ezt Te tudtad?
- Nem. Csak most raktam össze. Én a történet másik felét hallottam.

A szállodában alig beszélgettek, mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.
Hajni nehezen tudott elaludni. Reggel mikor felébredt, a férfi már fenn volt, Őt nézte kitartóan.
- Jó reggelt.- finoman kisimította a lány haját az arcából.- Hogy érzed magad?
- Össze vagyok zavarodva. Annyira váratlanul ért.
- Tudod, mikor megláttalak, valami ösztönösen vonzott benned. Úgy éreztem, mi össze kell, hogy tartozzunk. Valahogy ez a sorsunk.
- Én is így voltam vele. Olyan hihetetlen ez az egész.
- Szerintem ezt az égiek rendezték így.
- Gondolod?
- Igen. Így hiszem. Mi beteljesíthetjük azt, ami nekik nem sikerült.- András közelebb húzta a lányt.- Szerettem volna neked adni valamit, amikor hazaértünk, de úgy hiszem, ennél jobb alkalom nem adódik soha.
Hajni zakatoló szívvel nézett a férfira, aki a zakójához ugrott, és idegesen matatni kezdett a zsebeiben. Annyira aranyos volt égnek meredő, kócos hajával, idegesen remegő kezével. Hajni tudta, megtalálta azt az embert, akivel le szeretné élni az életét.
András megfordult, kezében egy pici, szív alakú ékszerdoboz lapult.
- Szeretnélek... szeretnélek megkérni...
Hajni hatalmas gombócot érzett a torkában.
- Én meg szeretném elfogadni...
- De van egy kikötésem.
- Mi az?
- Én választom ki az esküvői ruhádat.

vége