Nálam már november elején beköszönt a láz. Igazából már januárban, de novemberig sikeresen titkolom. Minden év elején, mikor leszedjük a fát, én felírom az az évi új naptárba – novemberhez - mit kell venni a következő karácsonyfához. Férjem szerint semmit, így is két szekrény van tele díszekkel - évek óta nem látta már a fánk formáját -, s égő sem kéne több rá, mert félő, hogy a repülők a ferihegyi leszállópályának hisznek minket. Én ilyenkor ártatlanul pislogok rá, mint aki nem tudja miről is van szó, és elindulok díszvadászatra.
A mikulásokat már meg sem említem. Otthon sem, mert akkor igazából kitörne a veszedelem, ugyanis a párom már azt is kicsit soknak találja. Igaz, az ötvenedik után feladta, már nem tudja nyomon követni őket.

Remélem az idén is legalább olyan fantasztikus ünnepünk lesz, mint tavaly volt. Az valami istenire sikeredett. Többé-kevésbé.

Szokásomhoz híven november elején elkezdtem szervezni a dolgokat. Az egész család nálunk ünnepel, így van feladat elég. Laci újfent kifejtette, miért is nem volt igazam, mikor szegényesnek neveztem az előző karácsonyfánkat, s az újonnan vett hat doboz dísz magyarázataként a kutyát sem fogadta el. Mindegy, vissza már nem vihetem őket.

December elején elkezdtem aggódni; elfogynak a fák. Meg kéne már venni, mert el fognak fogyni. Férjem körberöhögött, de csak egy hétig bírta velem, úgyhogy bronzvasárnap nekiindultunk fenyőt keresni. Nálam ez érzelmi alapon működik. Vagy beleszeretek, vagy nem. És sajnos itt is bekapcsolódik egy olyan reflexem, amitől a Laci haja égnek szokott állni. Ugyanis mindig kiszúrom a sérült, kornyadt, asszimetrikus, felettébb kihívásokkal küszködő fenyőket. S ha még három méter feletti is, végem van. Férjem szerint a kereskedők már rám blazíroznak, mert annyi kopasz karót, mint amennyit nekünk megmutattak, még életében nem látott. A másik rigolyám, hogy csak lucfenyőnk lehet. Anyukám meg is kérdezi minden évben, miért is szeretjük mi, hogy már másnap a földön van az összes tűlevél, de Laci szerint teljesen mindegy, mert a fát egyrészt nem látni a díszek miatt, másrészt amúgy is a girlandok tartják egyben. Ugye milyen gonoszak?

Az az igazság, hogy végigzongoráztam én az összes fajtát, de egyiknek sem volt igazi fenyőillata. Annál inkább macska pisi szaga. Nem vicc. Az egyik fára - mikor ezüstfenyőt vettünk - a kutya úgy rárontott, hogy alig bírtuk leszedni róla. Szóval most is megtaláltam hamar a fánkat, három méter negyvenöt centi, nagyon szép, mélyzöld színű. Laci szerint nem lesz vele gond, befér a helyére a sarokba, mivel hiányzik a fél oldala. De nem volt szívem otthagyni, ki veszi meg akkor? Arra még megpróbálták felhívni a figyelmem, hogy egy ekkora fa nem biztos, hogy befér a két méter hatvanas nappaliba, de nem értenek ők ehhez. Azért kell ennyivel magasabb fát venni, hogy a kopasz részt a tetején le tudjuk vágni, így mindenhol szép sűrű ágak lesznek.

A következő kihívás a karácsonyi menü összeállítása volt. Ami tényleg igazi kihívás, ugyanis ahányan vagyunk, annyifélét szeretünk. S az még hagyján, de annál jóval több félét nem szeretünk. Átfedés talán csak a rántott csirke, sült krumpli terén akad, de Karácsonykor az ember azért valami különlegeset akar készíteni. Még egy héttel Karácsony előtt - az ajándékok csomagolása közben - is ezen töprengtem. Egyébként az ajándékmizéria is egy külön történet. Mi nemcsak a családdal, hanem a barátainkkal is meg szoktuk ajándékozni egymást, így kb. húsz-huszonöt ember meglepetése van szanaszét a lakásban, jól elrejtve. Annyira jól, hogy találok néha egy-két éves csomagocskákat is.

December 24-én már nagyon korán talpon vagyok. Laci kicsit korábban, mert bele kell faragni a fát a talpba, és ha nem keltem fel fél 5-kor, nem leszek kész a díszítéssel délutánig. Tényleg, miért van az, hogy a fenyők törzse pont dupla olyan vastag, mint a talpban a helye? De komolyan. Ez mindig így van. Szóval fél 5-kor Laci nekiáll a fa felállításának. Fél 6-ra már minden baja van, pedig még csak most jön a java. A díszeket felrakom én, azzal nincs gondom, de az égők... nna az már férfimunka. Úgy kezdi, hogy mind a tizenöt fűzért egyenletesen összegubancolja, amit aztán égőnkként kell kitekergetni, ami kétezer hétszáz darab esetén kicsit lassú. Bár 9-re általában kész szokott lenni vele. Az ajtóból nézve kicsit ferdének láttam a fát, de a férjem szerint nem kell kikötni, jól ki van az ékelve. Ha nem, hát nem.

Ahogy pakolgattam felfelé a díszeket, úgy kezdtek az ágai lefelé konyulni, a kutya legnagyobb örömére. A gömböket csak ugatta, de a girlandok már komolyan érdekelték. Még másnap is ezüst szálakat köpködött. Imádom azt a pillanatot, mikor kész a fa, s felkapcsoljuk az égőket. Csodálatos. Laci szerint ilyenkor riadókészültség van Pakson, de már nem veszem magamra a gúnyolódását. Tudom, hogy neki is tetszik.

Ideje volt nekiállni a főzésnek. Különleges volt a menü: a húsleves után sajtos-tejszínes pulykamell készül, szerb rakott krumplival. Nem is volt addig gond, amíg rá nem jöttem, hogy kicsi a jénai tálam. Ugyanis a hús tetejére szalonnát kell rakni, ami ugye engedi a zsírját bőven, de ha nincs hová, akkor leginkább a tűzhely forró aljába, ahol ugyebár azonnal megég... Nem is tűnt fel a füst, csak amikor a szomszéd dörömbölt, hogy ne aggódjunk, kihoznak minket, már úton a segítség. Miután eloszlattuk a füstöt és a félreértéseket, telefonáltunk párat gyorsan: a tűzoltóknak, hogy nincs gond, csak új a recept, anyuéknak, hogy késhetnek egy órával többet is a szokásosnál, az öcséméknek, hogy ne ágyazzanak, nem alszunk náluk, és majd jöhetnek, ha már nem látnak füstöt gomolyogni a lakásból... Szóval nem is volt olyan nagy a galiba. Csak a kutya lett valahogy szürkébb.

Mindezek ellenére fantasztikusan sikerült az este, mindenkinek ízlett minden, az összes ajándékot megtaláltuk, át is adtuk őket, és még a fa is tetszett mindenkinek. Annak meg külön örült is az öcsém, hogy fényképezéskor még vakuzni sem kellett, gyakorlatilag nappali fényben úszott a szoba.

Éjjel hatalmas robajra ébredtem fel. Első gondolatom az volt, hogy leszakadt a konyhaszekrény. A második meg az, hogy az nem lehet, mivel teljesen üres, minden edény elöl van. Akkor a fa!

Olyan gyorsan keltem fel, hogy a kutya is csak nyekkenni tudott mellettem. Hát persze, hogy a fa volt. Persze, hogy eldőlt. Persze, ha egyszer nem kötöttük ki. A károk felbecsülhetetlenek voltak. Karácsonyfánk betekintett a vitrinbe, minek következtében vitrinüveg ki, porcelánok össze, díszek szerte-szana törtek. Ja, és a fa is eltört, mivel útjába került a kanapé. Arról a cirka nyolcvan liter vízről már nem is beszélek, ami a talpból a szőnyegre ömlött.

Reggel lett, mire összetakarítottuk a romokat. Akkor én fogtam a soron következő naptáram... ceruzám... és elkezdtem írni: kell venni ezüst díszeket, arany girlandot, kék gömböket... S most idén itt vigyorgok a naptár felett, kezemben a kocsikulcsok, s már itt sem vagyok. Hiába tiltakozik a férjem. Ezeket a díszeket TÉNYLEG pótolni kell.