Nyári vihar készülődött, az ég szinte lilás fekete színben játszott. Távolabb már látszódtak elszórtan a földbe csapó villámok ágai, a szél frissítő zápor illatát hozta.
Az asszony némán ült az autóban, s fájós térdét masszírozta. Nem figyelte mennyi ideje ült ott, eltelhettek már órák is, mióta leparkolt ide a járda mellé. Némán ült és figyelt. Várakozott.
Szinte mindennapos rituálé vált már ebből, szüksége volt rá. Látnia kellett azt a férfit.
Férfit? Még nem az, józan ésszel csak kölyöknek nevezné az ember. De a nő nem volt józan eszénél. Nem vette figyelembe a korát, csak a bűnét.

Hirtelen megdermedt. Kezét elkapta a térdéről, a kormányba kapaszkodott, ujjpercei teljesen elfehéredtek.
Megjött.
A fiú lassú léptekkel befordult a sarkon. Egyik kezét lazán zsebre dugta, másikkal cigarettáját tartotta. Nem volt feltűnő. "Tizenkettő egy tucat."- mondhatnánk. Ruhája divatosan lógott alig hatvankilós testén, sapkája alól kendő kandikált elő. "Menő". Ahogy ma hordják a fiatalok.
A nő remegve, gyűlölettel nézte, ahogy befordult egy kapualjba. Tudta, hogy nem itt lakik, ide "anyagért" jött. Sok nehézségbe került, mire a magánnyomozó rátalált erre a helyre. Később szándékában állt átadni az információt a rendőrségnek- a nyomozó majd megteszi- de nem most. Még nem. Még szüksége van arra, hogy minden nap lássa valahol. Vagy itt, vagy a lakásánál.
Már ismerte az időbeosztását, a mozgáskörzetét, feltérképezte az egész nyomorult életét.
Nem árulta el a nyomozónak, miért van szüksége ezekre az adatokra, amaz pedig volt annyira diszkrét, hogy ne kérdezősködjön. Isten a megmondhatója, miket gondolt magában.
Remegő kézzel dugta a slusszkulcsot a helyére, s lassú mozdulatokkal beindította a motort. Nehezére esett elindulnia, de már így is késésben volt, mennie kellett. Pár másodpercig még nem mozdult, mélyeket lélegzett, próbálta az epe keserű ízét nem észrevenni a torkában, mely úgy perzselte, marta, hogy szeme könnybe lábadt a fájdalomtól.

A kórház folyosóján mellbe vágta a fertőtlenítő szaga. Már annyira a napjaihoz tartozott ez az illat, hogy szinte biztonságérzetet keltett benne. Ez volt a másik stabil pontja az életének. A kórház.
Lassan lépkedett, a nővérek már messziről üdvözölték, s ő egy fáradt kis mosollyal biccentett feléjük.
A folyosó végén kezdődött az intenzív részleg, innen már ő is csak teljesen átöltözve, lefertőtlenítve mehetett tovább.
Kis ideig még állt a lengőajtó előtt, erőt gyűjtött magában az elkövetkező órákhoz, a tehetetlenség elviseléséhez.
Már hónapok óta tudta, nem tehet semmit, nem hoz változást az idő. Hálás volt az orvosoknak, hogy nem sürgették, hagyták még a remény illúzióját a lelkében dédelgetni, s ő merő hálából félrevezette őket.
Elhitette velük, saját meggyötört szívének van szüksége erre az időhúzásra, az ő gyógyulására való tekintettel nem mondták még ki a végzetes mondatot.
Pedig az az igazság, tudta szinte az első pillanattól kezdve, semmi esélye annak, hogy abból az álomból valaha is felébredjen a férje. Ezzel tisztában volt, s ha mélyen a lelkébe nézett, nem is akarta.
Nem akarta, mert valahol, ott legbelül úgy hitte, férje már a picivel van. És ő is oda vágyott. Oda is fog jutni, ebben biztos volt, de még most, itt, mást kell tennie. Még dolga van, s azt nem tudta volna segítség nélkül véghez vinni.
Ezért nem engedte még el a férjét, rá volt szüksége, ahogy mindig is, látnia kellett, hogy azt képzelje, még egy kicsit itt is van. Itt is, meg ott is. Nem tudta ezt máshogy megfogalmazni magában, csak így érzett.

Ahogy leült az ágy mellé, megfogta jéghideg kezét, végigfuttatta ujjait az ismerős bőrön, hajlatokon.
Emlékezett még, milyen érzés volt, mikor ezek az ujjak az övéihez értek, mikor még érezte testének melegét, illatát...
Fájdalmasan megvonaglott, a sírás nyüszítve tört fel torkából. Meg sem próbálta visszatartani, szüksége volt a könnyek okozta megkönnyebbülésre, máskülönben szét fogja feszíteni a keserűség. 
Az első időkben még próbálta tartani magát, még úgy hitte, csak kóma, csak idő kérdése... de nagyon hamar kiderült, semmi remény. Sem a picinek, sem a férjének, sem neki.
Akkor elpattant az utolsó szál is, ami még a valósághoz kötötte. Fájdalmát, mely úgy izzott szívében, mint a tűzhányó pokla, felváltotta valami még borzalmasabb, még mélyebb, sötétebb... a bosszúvágy. Tehetetlen dühe, epéje spriccelve tört föl bensőjéből, s ő ahelyett, hogy megpróbálta volna kordában tartani, visszafogni elszabadult indulatait, csak még inkább szította azt. Akarta. Fájdalmat akart, ölni akart, puszta kézzel rombolni akart.
S ha mindezt véghezvitte, már nincs miért maradnia, akkor mehet ő is. De csak akkor.

Ahogy állt a kihalt, szeméttel borított utcán, újra feltámadtak a kételyek. Jó címet kapott? Nem csapták be?
Nagyon sok időbe, és még több pénzébe került, mire rátalált erre az emberre.
Előző életében- már csak így gondolt rá- álmodni sem merte volna, a bűnözésnek, az alvilágnak micsoda mélységei vannak, hogy pénzért szinte minden és mindenki kapható, megvehető.
Erre volt most szüksége. Megvenni a megfelelő embert, aki a megfelelő helyen dolgozik. S ez a hely nem más, mint a Fővárosi Bíróság épülete.
A férfi, mint takarító, nagy segítségére lehet, ugyanis azt a nagyméretű dobozt, ami a táskájában lapult, ő nem tudta volna bejuttatni az épületbe.
Embere a semmiből bukkant fel előtte, s egyetlen szó nélkül elvette kezéből a táskát. Belenézett, s a borítékot meglátva elégedetten felmordult. Egy szó nem hangzott el közöttük, felesleges is lett volna, a pontos utasítások a pénz mellett lapultak.
Az asszony örült, hogy nem kell felesleges kérdésekre válaszolgatnia, s nem is tette volna meg.
A férfi nézte még egy darabig, tekintetében a bizonyosságot és a megértést vélte felfedezni egy pillanatra, majd ahogy felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt a kukák között.
Megkönnyebbült. Már nincs visszaút. Pár nap, és így vagy úgy, de mindennek vége.

Hallgatta a gépek ütemes sípolását, látta a mellkas-pumpa emelkedését... tudta, most meg kell tennie. Nincs több időhúzás, nincs több... el kell engednie.
Az orvos és az ápoló diszkréten a sarokba húzódva várakoztak, hagyták, legyen ideje a búcsúra, annyi, amennyi szükséges.
Nem sírt, már nem, egyfajta nyugodt boldogság, a bizonyosság tudata ülte meg lelkét. Csak pár óra, amit egyedül fog tölteni... csak néhány óra.
Még egy utolsó csókot lehelt a szemeire, a homlokára, majd egy szó nélkül, s anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, lassan kitántorgott a szobából. Tegyék a dolgukat.
A folyosón, a korlátnak dőlve állt még egy darabig, az üvegen keresztül bámulta a csendben szemerkélő esőt. Egy idő után érezte, valami megváltozott. Csend lett. Nem hallja már az ütemes sípolást...

Korán érkezett, még volt egy órája a tárgyalásig. Szinte futva tette meg a második emeletig az utat, s az idegességtől zihálva vágódott a női mosdóba. Mikor kissé lecsillapodott, benézett az összes fülkébe, s kinyitotta a tisztítószeres szekrényt, a helyiség végében.
A doboz ott lapult, ahogy meghagyta, a legalsó polcon.
Óvatosan belenyúlt, ujjai remegve kulcsolódtak a hűvös fém köré.
A pisztoly kicsi, könnyű, női darab volt, érintése megnyugtatólag hatott zaklatott idegeire.

A terem zsúfolásig megtelt. Sok ismerős arcot látott, de még több ismeretlent. Próbált úgy helyezkedni, hogy a lehető legközelebb üljön a vádlottak padjához.
Tekintetével az ügyészt kereste. Hatalmas termete, barátságos medve alkata kimagaslott a tömegből. Ahogy ránézett, az csüggedten ingatta a fejét. A nő tudta miért. Itt ma nem születhet olyan ítélet, ami megnyugtatható lett volna bárkinek is. Főleg nem számára.
A teremben hirtelen abbamaradt a pusmogás, megérkezett a fiú az ügyvédjével. A vádlott.
Kölyök arcán önelégült mosoly ült, bizakodva rázogatta barátai kezét. Arra számít, hogy enyhe ítéletet kap, mindenféle kiskapura játszva... Fel sem fogja mit okozott, mi  mindent tett tönkre, vagy ha fel is fogja, nem érdekli, mit neki...
Az asszony megdermedt. Érezte, a szíve annyira kalapál, majd kiugrik a helyéről. Nem fogja kibírni. De. Bírnia kell mégis... valahogy. Már oly messzire jutott, nem mondhat csődöt a cél előtt.
Szinte önkívületi állapotban ülte végig a tárgyalást, s ugyan hallotta annak minden szavát, fel nem foghatta azt.
Ő más filmet nézett. Életének azt a boldog időszakát látta maga előtt, amikor még minden rendben ment, egy család voltak... egy boldog kis család.
Pillanatokra felvillant, ahogy férje szégyenlősen megcsókolta az esküvőn, ahogy vértől maszatos kisfiát földöntúli mosollyal öleli magához a szülőszobán, amikor pici fia az első lépéseit megtette felé, ahogy pufók kis karjaival a nyakába csimpaszkodott, piciny kis szájával nyálas -cuppanós puszikat adott, amikor az első nap belépett az óvoda kapuján...
De hirtelen látta azt is- mint egy lassított felvételen- ahogy az autópályán jönnek hazafelé... az elválasztó sövényt áttörve egy másik autó röpül feléjük... nem tudnak már megállni, férje hiába fékez... látta, amint beléjük vágódik, szinte rájuk esik a másik... érezte amint kisfia testéből elillan az élet... férje szeme lassan lecsukódik, feje oldalra billen... és ő túlélte. Igaz, hónapokig gipszben, de élt. Egy ideig igazságtalannak tartotta ezt, átkozta Istent, amiért ezt tette vele, de lassan rájött, oka van ennek. Neki még van egy feladata.

A bíró hangja térítette magához. Nem fogadta el az ügyvéd védekezését, miszerint kábítószer hatása alatt állt a védence, így nem terheli, csak a fogyasztás miatt felelősség.
A terem zúgott, morajlott, sokan fütyültek, hurrogtak... De mindegy ez már. Annyira mindegy.
Az ítélet hirdetésre automatikusan felállt, távolról hallotta a kemény szavakat, látta amint a fiú válla előrebukik, magabiztos arcán a harag piros foltokat hagy... az őrök bilincset raknak a kezeire... valamit kiabál az ügyvédnek... a barátok próbálnak a közelébe férkőzni... s egyszer csak ott áll előtte, nincs közöttük senki, az őrök is oldalra néznek, megkísérlik a tömeget arrébb taszigálni... a fiú ránéz, arcára kiül a felismerés, majd a döbbenet, ahogy meglátja maga előtt a pisztoly csövét... próbál kiáltani, de hang már nem hagyja el a száját... a félelem örökre bevési magát vonásaiba, ahogy a kis golyó lyukat üt a homlokán.
Hirtelen csend lesz, mélységes, döbbent csend. Mindenki az asszony felé fordul, már észreveszik, meglátják. Lassan körülnéz, a pisztoly csövét a halántékához tartja. Senki nem mer megmozdulni. Az ügyész egy pillanatra megindul felé, de az asszony tekintete, a mélységes megkönnyebbülés és a feneketlen fájdalom tekintete megállítja. Nem tehet semmit, nem is akar már. Megértette. Így kell lennie. S a csendben eldördül a második lövés.