Ezt tudtam eddig is, de, hogy ennyire?
Egész évben erre a pillanatra vártam, mikor végre feltehetjük a pontot az "I"-re, átalakulásom befejeződhet, nem kell többet kínlódnom a kinézetem miatt. Vége az idegtépő fogyókúrának /nem így történt/, végre tudok majd rendesen nyelni /ez sem így történt/, csak egy aprócska műtét, és minden tökéletes /mondanom sem kell, ez sem jött be/.
Már jó előre figyelmeztetett az orvosom, ha gyorsan fogyok, a bőröm nem tud utánam rohanni, némi korrigálásra lesz majd szükség. Ó, hát mit nekem, én ésszel élek, nem kell aggódni, betartok én minden szabályt... Hittem én. És így is történt egészen két hétig legalább. Aztán persze felgyorsultak a folyamatok, és akkor már csak arra tudtam gondolni, éljem túl valahogy ezt az állapotot, a bőröm nem igazán érdekelt.
Meg is lett az eredménye, a Michlein/bocs!/- baba hozzám képest egy manöken típusú jelenség. Hiába ápoltam csodakrémmel, fagytam meg a zuhany alatt, nem segített semmi. Valami nagyokos azt mondta, a hideg csapvíz csodákra képes, de mikor már sötétlila lett a bőröm, és úgy csattogtak a fogaim, hogy a férjem azt hitte kopogtak, felülvizsgáltam eme tézist, és hülyeségnek tituláltam. Maradt a jól bevált módszer, irány a műtő.

A műtét előtt egy héttel találkoztam az orvosommal. Meg kellett beszélnünk a részleteket, bár  biztosítottam, tudok mindent. Valahogy nem győztem meg.
- Milyen szeretne lenni?
- Ó... mindenképpen száznyolcvan centi, lapos, horpadt, kocka hasú, vékony, hosszú combokkal, Pamela Anderson típusú mellekkel, bár a fejem nehogy olyan legyen, az durva, az orrom kicsit széles, a füleim elállnak, és kicsit nagynak találom a negyvenes lábam, a bicepszemen lehetne korrigálni, és kék szemeket akarok, tüntessék el a szarkalábakat is, nem mintha sok lenne, de azért mégis, a hajam maradhat barna, a szőkén már túl vagyok, nem áll jól, bár néhány helyen lehetne beültetés, eléggé megritkult, ja és a szeplőkkel is volna még mit kezdeni, a hátamból is kellene faragni kicsit...
- A feneke kimaradt.
- Milyen igaz, látja, a szakember szeme...
- Én mindenképp azt javasolnám első körben, keressen fel egy neurológust.
- Még nem tartunk belül doktor úr, még a külsőmet leltározzuk.
- Pedig az a meglátásom, ott a legnagyobb baj.
- Amiket felsoroltam, azokat szeretném.
- Nos, én szívesen megismerkedem az édesanyjával, de nem garantálom, ha újra születik is, valami hasonló sikerül, lévén még én sem vagyok száznyolcvan centi, és a füleim is elállók. Javaslom maradjunk a realitások talaján, a derék és pocak területét vegyük kezelésbe.
- Rendben. És a többire mikor kerülhet sor?
- Hát, hogy őszinte legyek, úgy harminc év múlva. Most vagyok hatvan, kilencven évesen már biztos nem én operálom. No lássuk.
Most bejelölöm a felesleges bőrfelületet...
- Szobafestő- ecsettel jobban járna, a filc kevés lesz...
Nem hitt nekem. Fél óra múlva úgy festettem mint egy jól konstruált Burda- szabásminta. Egyébként tanultam tőle egy- két ötletet, már tudom, hogy alakítom át néhány ruhámat.

Hétfőn kellett befeküdnöm a kórházba, kedd reggelre volt a műtét kiírva. Tudom én, miért kell egy nappal előbb befeküdni. A has hajtás miatt. Nem akartam mondani, hogy én amiatt akár otthon is maradhatok, mert azt a löttyöt nem iszom meg. Nem csak azért mert olyan az íze, mint a háromnapos felmosó lének, hanem mert két literben oldják. Két liter folyadékot én még békeidőben is csak két nap alatt tudok meginni, hát még így, mikor kicsit be is vagyok rezelve. Most is odakészítették az ágyam mellé, s mikor az ápolónő kiment, én egy szép elegáns mozdulattal kiborítottam. Rá is fáztam. Nem telt el egy perc, a nővérke jött vissza, lázmérővel a kezében. Csodálkozott, hogy üres a kancsó, de ártatlan szemekkel pislogva közöltem, kicsit szomjas voltam. Gyanakodhatott, mert csak annyit mondott szúrós tekintettel, hogy semmi esetre sem szeretné, ha kiszáradnék. És hozott még egy kancsót. Amit szintúgy kiborítottam.
A kórházi tartózkodás egyik legmeghatározóbb pontja a lázmérés. Az dönti el, ki- mikor távozhat. Rutinos kórházlakó lévén, a legelső dolog, amit megtanul az ember, a profi lázmérés. Műtét előtt soha nem mehet föl 36,5 fok fölé, műtét után 37 fok a maximum. Egy szépséghibája van a dolognak, sűrűn kell nézegetni a mérőt. Én is így tettem, de a nővérke megint idő előtt jött, meglátta a kezemben a lázmérőt, és elkérte. Aztán ijedten tapogatta a homlokom.
- Jól volt bent a hóna alatt?
- Persze. Gyakorló anyuka vagyok, tudok lázat mérni.
- Akkor kihűlt. Nincs még 35 fok sem a hőmérséklete.
- Ne csodálkozzon. Két kancsó lötyit ittam meg.
- Már megitta azt is?
- Mondom, hogy szomjas voltam.

Ha nem vagyok beteg, kicsit nehezen maradok egy helyen öt percnél tovább, ha beteg vagyok ez felmehet mondjuk tíz percre is. Most sem ültem az ágyamon, felfedező körútra indultam. Ebben a kórházban műtik a gyűrűsöket, így megkerestem a sorstársakat, szinte minden kórteremben volt belőlük. Jókat beszélgettünk, egy óra alatt mindenkinél jártam. Mikor visszaértem az én szobámba, az orvos esett be utánam az ajtón, kicsit bosszús arccal.
- Már mindenhol kerestem.
- Csak benéztem a többiekhez.
- Igen, de mire odaértem, már megint meglépett. Szépen körbejártam én is a kórházat. No, mutassa a pocakját. Meg van még a rajz?
- Nincs. Alig tudtam leszedni magamról. Még súrolóporral is próbálkoztam, de csak az ipari oldószer vitte le.
- Az lett volna a lényege, hogy fennmaradjon, azért alkoholos filccel rajzoltam. Most kezdhetjük elölről.

- Ha megjegyezhetem, innen felülről ez a mostani szebbnek látszik, mint az előző.
- Hol a bordája?
- A helyén. De kiszedheti ha zavarja, csak felesleges alkatrész.
- Ne kezdje...

Másnap délelőtt hozták a nyugi- injekciót. Kértem, hogy ne olyat hozzanak, mint tavaly, attól csak rosszul lettem. Hát nem olyat kaptam. Ez úgy kiütött, hogy a szobatársaim szerint a mondat közepén borultam orra, alig tudtak az ágyba rakni. Nem is emlékszem semmire, csak arra, hogy pont a műtőben ébredtem fel. Ennek megint nem örültek, mert félálomban kicsit rosszul viselem, ha kikötöznek. Nagyon hamar elaltattak újra, azt mondták, ez az ő érdekük is volt.

Hál'istennek, semmire nem emlékszem, a szobámban ébredtem. Nem fájt semmim, nagyon jól éreztem magam. Egyedül az infúzió zavart, nem mozdulhattam, amíg le nem folyik. Ugyanaz a nővérke volt mellettem, aki előző nap, és mondta, mivel nem ihatok, és tudja, hogy én mennyire szomjas szoktam lenni, külön kért még két palack oldatot, ne legyen gond. De jó nekem.

Mint már említettem, nehezen tudok egy helyben maradni, ez most sem volt másként, hiába vágtak keresztbe. Laci jött látogatni délután, és én addig könyörögtem neki, amíg segített felállni. Micsoda jó érzés volt. Igaz, forgott velem mindkét férjem, és mindkét ágyam, de mégsem feküdtem, attól már majdnem beszakadt a hátam. Nyomatékosan megígértette velem, hogy egyedül nem próbálkozom, ám éjfélre, sajátos technikával ugyan, de egyedül is kikászálódtam az ágyból. Egyetlen bajom már csak az a két palack volt, ami az oldalamból lógott ki, mert a sötétben úgy összemakraméztam a csöveket, hogy nem tudtam lefeküdni tőlük. Reggel a nővérke- sűrű szemrehányások kíséretében- szabadított ki szorult helyzetemből. Utána már nagyon jól esett a fekvés, viszont a lábam úgy hasogatott, azt hittem belepusztulok. Össze is szaladt a fél kórház, arra gyanakodtak, trombózist kaptam a műtét után, ám sasszemű nővérkém kiszúrta, milyen koszos a lábam. Innen már hamar rájöttek, hogy én ahelyett, hogy feküdnék, állandóan rohangálok, és miután megnézték mi módon kelek fel, rájöttek a fájdalom okára is. Mivel a hasam most használhatatlan, nem tudok hasizomból felülni, kinyomni magam meg tűvel a kezemben igen érdekes lenne, hát én kitaláltam, ha a lábam a hajlatnál beakasztom az ágykeretbe, igen tisztességesen tudok segíteni a karomnak az erőlködésben. Nekem fél óra kellett, mire kitaláltam ezt, de arra büszke vagyok, hogy az orvosoknak még több, mire rájöttek, mit művelek. Bár ők ennek nem örültek, azt mondták megérdemeltem volna, hogy telenyomják a fenekem véralvadás- gátlóval. Csak két nap múlva lett volna szabad felkelnem, nem öt óra után. Mondom én, hogy ezek nem ismernek engem.

Telefonált a barátnőm, hogy bejön meglátogatni, próbáltam mobilon keresztül irányítani.
- Gyere a második emeletre.
- Andi én ott vagyok, hidd el, de nincs kiírva, hogy sebészet.
- Érdekes, tegnap még ki volt. A fehér székek mellett van egy ital automata, ott kell jobbra jönnöd.
- Itt nincsenek székek.
- De ott az ital automata?
- Az itt van.
- Akkor fordulj jobbra.
- Ott fal van.
- Oké, igazad van. Kicsit menj tovább, aztán fordulj jobbra.
- Ott is fal van, az egész rohadt folyosón nem lehet jobbra fordulni.
- Várj, kezdjük elölről. Az épületen keresztül jöttél, vagy a portán keresztül? Volt egy olyan kapu, ami sorompós?
- Nem volt.
- Akkor a rendelőn keresztül jöttél, akkor még egy emeletet gyere feljebb.
- Feljöttem, ez sem sebészet.
- Akkor mi?
- Tetőterasz.
- Nem is tudtam, hogy van tetőteraszunk.
- Pedig tök szép. Majd feljöhetünk ide, nagyon szép a kilátás. Látni a hegyeket, meg a Moszkva teret...
- A Moszkva teret? Te a Keletiből ellátsz a Moszkva térig? Ejha. Új a szemüveged?
- Nem új. Miért kéne nekem a Keletiben lennem?
- Azért, mert ott fekszem.
- Hol?
- A Péterfyben.
- Akkor azért nem talállak.
- Te tulajdonképp hol keresel?
- A Jánosban. Nem azt mondtad, hogy ott leszel?
Estére azért átért, és egész könnyen megtalálta a sebészetet, s mint kiderült, tetőteraszunk nekünk tényleg nincs.

Két nappal a műtét után már nagyon untam magam, az esti vizitnél megkörnyékeztem az orvosomat.
- Doktor Úr! Egyezkedjünk. Haza szeretnék menni holnap.
- Ki van zárva, ezzel a műtéttel két- három hét a minimum, haladjon a kötözőbe.
- Naa, csak hétvégére. Ígérem, fekszem egész nap.
- Maga még akkor sem mond igazat, ha csukva a szája.
- Azért nem is történik meg az olyan sűrűn. Kérem! Futam lesz hétvégén.
- Maga lóversenyre jár?
- Dehogy! Forma1 lesz, azt nem lehet kihagyni. Szombaton időmérő, vasárnap verseny.
- Láza volt?
- Dehogy volt. Nekem? Teljesen jól vagyok.
- És megígéri, hogy nem rohangál, fekszik egész nap?
- Én mindent. Betartok mindent.
- Hétfőn kikérdezem, mi volt a futamon, úgyhogy ajánlom nézze!
Néztem is. De azt nem mondta, hogy otthon kell lenni ahhoz. Leszaladtunk a telekre, apósomékhoz, mert Andika és a kutya oda lett deportálva, amíg nem vagyok harcképes. Gyönyörű idő volt, csodásan sütött a nap, valahogy nem kívánkozott lefeküdnöm. Hétfőn lett is haddelhad.

- Hol a táskája?
- Újra be kell feküdnöm? Én azt hittem nem kell.
- Maga egy percet nem feküdt a hétvégén. Nem is sápadt.
- Az miért jó egy orvosnak, ha a betege sápadt?
- Az nem jó. Viszont ha lebarnulva jön vissza eltávozásról, felmerül bennem néhány kérdés.
- Besütött a hálószobába a nap.
- Képzelem. Fürdött is?
- Persze. Görénytelepet azért még nem nyitunk. De vigyáztam a kötésemre.
- Rendben, jobban jár mindenki, ha megszabadulunk magától, de a csöveit viszi, és kétnaponta látni akarom.
- Rendben doktor úr.
- És nem kezd lakásfelújításba.
- Az tavaly sem az volt...
- Hallottam hírét. És még valami!
- Igen?
- A varratokhoz ne nyúljon, azt én szeretném kiszedni magából!
- De Doktor Úr! Olyannak ismer?