Azt hiszem öregszem. Ez a mai nap tökéletes példája annak, hogy már annyira sem vagyok rugalmas, mint a tornagatya gumiszalagja.
Ma moziba mentünk a lányommal, és a barátnőjével. Megjegyzem, már az furcsán hatott a lelkivilágomra, hogy bár tizenkét évesek, mind a kettő majd egy fejjel magasabb nálam. Nem szoktam még meg, hogy két hónap alatt nőtt húsz centit Andika, így megbocsátható nekem, amikor automatikusan elkaptam a kezét, ahogy a zebrán akartunk átmenni. Picit rondán nézett.
No de a mozi. Már a nap eleje sem volt könnyű, hat óra óta dolgoztam, megállás nélkül, délután már csak azért nem mertem leülni, mert attól féltem, hogy végleg ott maradok.
Délután, mire hazaértem, a lányok már teljes menetfelszerelésben vártak. Annyi időm maradt csak, hogy a szatyrokat kipakoljam, s már tuszkoltak is ki az ajtón. Mondván elkésünk. Mégis honnan?- kérdeztem én nagy naivan, mire közölték velem: kerek negyedóránk maradt, hogy odaérjünk a moziba. Ami majd húsz kilóméterre van tőlünk.
Ki van zárva. Gyermekem megnyugtatott, ha az apja vezetne, ki lenne zárva, de bízik a képességeimben, ráadásul elég régóta ül már ahhoz az anyósülésen, hogy tudja, még kukoricát venni is marad időnk. Ja, ha ő ennyire biztos benne… megnyugodtam.
Szerettem volna még a mosdóba elszaladni, de mire ebbéli szándékomat jelezhettem volna, már kívül voltam a bezárt ajtón. No mindegy, ha hamar odaérünk, talán nem lesz baj.
Valamit tudhat a gyerek, a negyed órából, öt percet le is faragtam. / Nem részletezem a gyengébb idegzetűek miatt./
Robogtunk a pénztárhoz, miközben a plázában minden kanyart farolva vettem be. Én nem tudom ki találta ki azokat a köveket, amikkel burkolva vannak, de állítom a koripályán ötször nagyobb biztonsággal mozgok, mint ott. Mindenféle cipőben kipróbáltam már, nem lehet rajtuk közlekedni.
Kecses mozdulattal elkaptam a pénztárablak szélét, így nem vitt tovább a huzat, s rögtön kértem is két diák, és egy felnőtt jegyet. Szerintem mondanivalóm nagy részét nem hallhatta a srác az ablak mögött, mert egy diák, és két felnőtt jegyet adott, s eléggé elítélhető módon a koromat firtatta.
Én nem vagyok egy sértődős típus, de ha egy alig húszéves srác röhögve kéri a diákigazolványom, kicsit felhúzom az orrom. Akkor vettem észre, hogy Andiék is odaértek mellém. A srác pirulva elhallgatott, elnézést kért, mondván,rosszul értette, ő a nyugdíjas jegy helyett diákjegyet értett… A  lányok még befelé menet is zokogtak a röhögéstől.
Szerettem volna elmenni a mosdóba, de amikor az órájukra néztek a gyerekek, közölték velem, hogy pont csak annyi időm maradt, hogy kukoricát vegyünk. Jó, talán nem olyan hosszú ez a film, ki fogom bírni.
Előző havi emlékeimben úgy élt, hogy a legnagyobb adag kukorica még nem közelíti meg a marmonkanna méretét, de úgy látszik  ez is oly ütemben változik, mint a gyerek méretei. Nem volt kedvem vitatkozni, idő sem volt rá, vettem olyat, amilyet akartak. Meg üdítőt is. Nagyot?- kérdezte az eladó. Nagyot!- vágta rá a két gyerek. Csak azt nem értem, mi a fenének öntik ki a kétliteres üvegből kétliteres pohárba, mikor az kezelhetetlenebb.
Ekkora mennyiségű kajához bevásárlókocsi kellett volna, nem volt elég hat kéz.
Ahogy közelítettünk a jegyszedőhöz, rájöttem, esélyem sincs a jegyeket előszedni a táskámból. Laza mozdulattal a kezébe nyomtam a két giga kukoricát, s komótos keresésbe kezdtem. Ami lázas kutatásba csapott át, mivel nem találtam őket sehol. Akkor jutott eszembe, hogy a pénztárcámba tettem őket. Cipzáraztam volna ki a tárcám, de a cipzár füle úgy döntött, megadja magát és a kezembe maradt. Kínosan mosolyogtam a jegyszedőre, ő kínosan vicsorgott rám, mögöttem pedig kezdett nőni a sor.
Még egyszer nekifutottam, de három milliméternél többet nem haladt a dolog. Mögöttem egy hegyomlás úriember megunván a dolgot, kikapta kezemből a tárcámat, s megpróbálta megerőszakolni. Nem sok sikerrel. Ugyanis nem csak a cipzár füle szakadt le, hanem egy cérnaszál is becsípődött a fogak közé. Megadóan legyintettem, s felhatalmaztam, nyugodtan áldozza fel tárcámat a kultúra oltárán… Két másodperc alatt széttépte.
Megkönnyebbülve ültünk le a helyünkre, utolsó pillanatban, már kezdődött is a film. Ám nem mi voltunk az utolsók. A mögöttünk lévő sorban is elkéstek, csak míg a mi sorunkban nem ült senki, az tömve volt.
Két percig nem hallottam mást, csak „bocsánat”-ot, a film helyett. Valahogy rossz érzésem támadt, ahogy közeledtek… mindig hallgatni fogok a megérzéseimre. Pont, ahogy mögém értek, a hölgy egy laza csuklómozdulattal a nyakamba borította a gigakukoricáját, a férje- gondolom próbálta menteni a még menthetőt- utána kapott, csak nem volt üres a keze. Ő hozta ugyanis az üdítőt.
Nem sikítoztam sokáig- a lányok sokkal tovább, csak a röhögéstől- pár perc lehetett. A táskámban körülbelül másfél kiló kukorica kellette magát, a melltartóm tele lett jégkockával, a cipőmből önteni lehetett a colát… ez nem az én napom.
Mivel egy perc alatt a szemem is összeragadt, félig vakon keresgéltem a mosdót. Micsoda megkönnyebbülés.
Miután komplett kimostam a ruháimat, s cirka másfél óráig szárogattam a kézszárítón, elindultam visszafelé.
Már akkor hibát követtem el, mikor kijöttem a teremből, ugyanis nem jegyeztem meg, melyikben voltunk. A jegyek meg Andiéknál… no sebaj. Vegyük sorra őket. A termekben ugyan tök sötét van, de a filmre csak ráismerek.
Az első teremben valami bájolgós- szerelmes szirupos típusú film ment. Ez tuti nem lehet az, erre még ha kényszerítenének sem mennék. A második teremben csak négyen ültek, ennél azért többen voltunk.
Pont a harmadik terembe nyitottam volna be, mikor feltűnt egy jegyszedő, s behatóan az iránt kezdett érdeklődni, mi a fenéért nyitogatok ki minden ajtót? Hiába magyaráztam, hogy eláztam, az értelem szikrája nem csillant meg a szemében. Annál inkább a woki- tokija a kezében. Miszerint itt egy részeg nő, itt randalírozik a folyosón, össze-vissza beszél mindenféle hülyeségeket, hogy valami gyerekeket keres… lehet, hogy veszélyes, sőt közveszélyes…
Újabb másfél óra telt el, mire kimagyarázkodtam magam. Pont összetalálkoztam a gyerekekkel a folyosón, ahogy jöttek ki a teremből. Állítólag nagyon jó filmről maradtam le… Ha van kedvem, holnap újra eljönnek velem, csak, hogy én is láthassam…
Nem volt!