Ne rohangáljatok, kérlek, még a végén leborítotok mindent! Szara… látod? Megmondtam… Catrina, oda is gurult, légy szíves piszkáld ki valahogy. – Waffah gyorsan összeterelte a szanaszét guruló konzerveket, és dühösen nézett lányaira. – Cati, ezerszer meg mondtam, hogy az áruházban nincs fogócskázás. El is eshettetek volna.
- De anyu, Szara kezdte.
- Nem érdekel. Te vagy a nagyobb, mondhattad volna neki te is, hogy ezt nem lehet.
Nem tudott igazán haragudni a gyerekekre. Cati hét éves volt, Szara négy, és annyira gyönyörűek voltak, hogy ha megjelentek valahol, nem kis feltűnést keltettek. Mindketten apjuk világító zöld szemét örökölték, de a bőrük mézbarna színe, és hajuk fekete zuhataga szakasztott mása volt anyjukénak.
Waffah nézte, ahogy az utolsó konzerveket is a polcra pakolják. Nem ment ez sem játék nélkül, csilingelő nevetésük még a pénztárnál is hallatszott. Waffah ilyenkor volt a legboldogabb. Bele sem mert gondolni, mi történt volna akkor, ha otthon marad, ez a két kis tünemény most egy házban élne, bezárva, ahogy ő is, kiszolgáltatva férjének. Két- három év, és Catit már fátyolozni kellene. Beleborzongott az emlékekbe. Soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, mikor édesanyja és a nővére elvitték a bazárba megvenni első abajáját. Az üzletbe még úgy lépett be, mint Waffah, de kifele már csak, mint szomorú, alaktalan fekete háromszög jött ki. Pánikba esett. Tisztában volt vele, hogy ez egyszer bekövetkezik, de tízéves fejjel el sem tudta képzelni, milyen az, mikor többet nem láthatja a napot, nem láthat színeket… Már az nehézséget okozott, hogy fejét oldalra fordítsa. Az első hónapokban rengetegszer lépett az autók elé, egyszerűen nem látott semmit. Egyszer James megkérdezte, milyen érzés, mesélje el. Őnem szólt egy szót sem, egyszerűen férje fejére borította a sötétítő függönyt a nappaliban. James utána soha nem kérdezősködött többet.
Waffah hírtelen megérezte, hogy figyelik. Nem látott semmi feltűnőt, nem tudta miért, de megérezte. S nem ez volt az első eset.
Gyorsan megfogta a két nevetgélő gyereket, a pénztárhoz sietett. Nagyon sokan álltak sorba, lehettek vagy hatan még előtte. Idegesen forgatta a fejét, de nem sikerült meglátnia ki figyeli. Pedig figyelik, ez biztos. Annyira tisztán érezte, mint még soha, semmit.

- Megtaláltam.
- Hol?
- Cornwall, Lizard.
- Akkor tudja mi a teendő.
- Férje van. És két gyerek.
- Nem. Nincs férje.
- Az itteni törvények szerint van. Félek, ebből még gond lehet.
- Azért fizetem, hogy ne legyen.
- Itteni állampolgár. A férje jogán. Láttam az iratokat.
- Ha újra itthon lesz, nincs az a papír, ami érvényes lenne. Tegye a dolgát.

- Ne beszélj butaságokat drágám. Nem hiszem, hogy bárki is figyelt volna téged.
- Csssss. Ne hangosan. Meghallják a gyerekek.
- Akkor sem hiszem. Már nyolc éve eljöttél. Szerintem már belenyugodtak.
- Nem, te nem ismered apámat.
- Ez igaz, és annyira nem is vágyom arra, hogy megismerjem. Nyugodj meg kérlek. Csak biztos idegesebb vagy egy kicsit, ezért képzelődsz.
Waffah tudta jól, hogy nem képzelődött.
Reggel félve indult el otthonról, de Jamesnek abban igaza van, ha hagyja eluralkodni magán a pánikot, és nem lép ki a lakásból többet, akkor hiába küzdött a szabadságáért, Arábia a messzeségből is utána nyúl.
Catit kirakta a sulinál, Szarát az előkészítőbe kísérte, s elindult a virágpiac felé. Szeretett volna a kertbe pár új fajtát venni. Tehetséges kertész volt, s ez az elfoglaltság mindig meg tudta nyugtatni. Ilyenkor édesanyja jutott eszébe, ahogy a kertjükben sétáltak a kis tavak és medencék között, ahogy a rózsákat szagolták, vagy egyszerűen csak meztelen talppal lépkedtek a harsogó zöld fűben, ami annyira szürreálisnak hatott a vörös sivatag közepén. Mindig elámult, a víz micsoda paradicsomot tud varázsolni a kietlen homoktengerből. Imádta ezeket a pillanatokat. Annyira hiányzott az édesanyja. Egyszer majdnem beszélt vele, de mikor meghallotta anyja hangját a telefonban, elhagyta a bátorsága, s beleszólni már nem mert.
Hírtelen megint az az érzése támadt, nincs egyedül. A visszapillantóba nézve nem látott semmi különöset, semmi feltűnőt.
- Te bolond. De hát mit vársz? Mint a filmekben, egy nagy fekete furgon fog követni?- Elmosolyodott magában ezen a képtelen ötleten, ám ebben a pillanatban észrevett két autóval mögötte egy nagy barna furgont, amint próbál előzésbe kezdeni. Rés támadt a szembejövő forgalomban, s ő- mint egy eszelős- kitört a sorból, és cikázva száguldozott a kocsik között. A furgon eszeveszett sebességgel szegődött a nyomába, s mivel sokkal nagyobb teljesítménye volt, a távolság folyamatosan csökkent kettejük között.
Waffah zokogott a kormány mögött. Ez már nem az idegek játéka, ez már nem képzelgés. Utána jöttek. Megtalálták.


- Halló! Mr. Scott? Az iskolából telefonálok, a felesége nem jött a gyerekekért. Esetleg tudna valakit küldeni? Hiába próbáljuk elérni őt, nem veszi fel a telefont, nem válaszol az üzenetekre.
- Hogy? Mi? Persze… rohanok… nem értem… Halló! Ott van még?
- Igen.
- Én megyek a lányokért. Senki, érti? Senki más nem viheti el őket.
- Történt valami? Tudok segíteni?
- Igen. Kérem, azonnal hívja a rendőrséget. – James remegő kézzel tette le a telefont. Hát mégis? Még ennyi idő után is?

Waffah alig kapott levegőt a csomagtartóban. Kezét összekötözték, száját leragasztották. Kegyetlenül fájt a feje, ahogy beverte a szélvédőbe, mikor a furgon hátulról belerohant. Próbált tovább hajtani, de a kocsi annyira megsérült, hogy nem mozdult semerre sem. A furgonból két ember ugrott ki, egy másik autó pont akkor érkezett… leállt mellettük, azt hitte segíteni fog…de hírtelen arra eszmélt, hogy kirángatják a kormány mögül, a száját befogják, s betuszkolják annak az autónak a csomagtartójába…

Folyt. köv.