Élet-vizem lassan csordogált,
ugyanaz a vádi*,
ugyanaz a katarakta**,
még a partmenti köveket is
ugyanolyan ütemre mossa.
Csendes folyó, megbízható,
medréből ki nem lép,
átugorni csak egy perc,
emlékét is feleded rég.
Nyári zápor érkezett,
hozott sötét, vad vihart,
cseppjeit a folyóba hullatva,
apró örvényeket kavart.
”Erőd hatalmas,
használd, élj vele,
mutasd meg a nagyvilágnak,
bokor, erdő se rejtegesse!”
Zúgva, habosan örvénylett vizem,
szűk meder feszítette,
”Rombold le, ne gátoljon,
ne állítson semmiben!”
Nyögve szakadt a part,
sikítva törtek a gyökerek,
mindent mi útjukba került,
sodortak vágtató hullám- hegyek.
”Jobb lesz, meglásd,
így lehetsz az, mi vagy,
megtanulják észrevenni,
tisztelni hatalmad.”
Elvonult a nyári zápor,
magára hagyta a háborgó vizet,
bevégezte mi dolga volt,
új erőt élesztett.
”Nagy vagy, óriás,
ezt soha ne feledd,
nincs akarat, mi meggátolna,
nincs, ki végezzen veled!”

*Folyómeder - arab
** Vízesés - arab

Köszönet érte, Neked!