Móni némán nézte az alvó alakot. Alig látta a sok géptől, a sok csőtől, ami életben tartotta a férjét. A monitor ütemes sípolása volt az egyetlen zaj, ami a szobában hallatszott. A szíve hangja. De már nem is az övé talán. Az asszony már nem gondolt rá úgy, mint emberre. Már nem. Ez a fél év, amióta így élt a férje, kiölt belőle minden szeretetet, érzést, emléket… már csak tompa üresség maradt benne.
A folyosóról zajt hallott. Lassan megfordult, anyósát és apósát látta meg közeledni. Nem akart velük találkozni. Nem akart magyarázkodni, nem akart kérdéseket hallani, nem akart szemrehányó tekinteteket látni. Döntött. Ilyen életet nem akart.
Márti néni mögött az ügyeletes orvos is megérkezett.
- De jó, hogy együtt találom a családot, jó híreim vannak- fordult oda a szülőkhöz.
Az idős asszony lassan leült az ágy szélére, és gépiesen simogatni kezdte a takaró szélét. Annyira várt erre a mondatra. Ezért imádkozott fél éve. Csak egy kis javulásért, ami visszaadhatja neki a fiát. Egy apró csodáért, amibe kapaszkodhat, ha elfogy minden ereje a hosszú várakozásban. Ez a fél év kegyetlen nyomot hagyott rajtuk is, fogytán volt már a hitük, a lelki erő, ami minden nap kellett ahhoz, hogy mosolyogva álljanak meg Tamás ágya mellett.
- Kérem doktor úr… mondja- szólt elfúló hangon a fiatal orvoshoz.
- Tamás, úgy tűnik, lassan visszatér közénk. Ma már próbált kommunikálni, reagált a külvilágra. Azt hiszem, elmondhatjuk, a felépülése már csak idő kérdése.
Márti néni szemét ellepték a könnyek, Tamás bácsinak is le kellett ülnie. Egyedül Móni volt az, aki megkövülten, döbbenten hallgatta az orvos szavait. Hitetlenkedve, némán megrázta a fejét, majd hírtelen sarkon fordult, és kirohant az intenzív szobából.

Tamás lassan elfordította a fejét. Nagyon nehezen mozdult a csövek miatt, amik a torkából és az orrából lógtak ki, nehezére esett a legapróbb mozdulat is. A tekintetével ismerős dolgokat keresett, tárgyakat, amiket megismer, amik ide kötik ehhez a világhoz, amik megmagyarázzák neki a miérteket, mik ott zakatoltak az agyában, amióta csak felébredt. Nem emlékezett szinte semmire. Tudta, hogy balesete volt, hogy egy teherautó elé kanyarodott, ami teljes sebességgel rohant belé. De nem tudta, mi volt előtte, miért volt ott, mit tett, vagy mit szeretett volna… még az eddigi életére is alig emlékezett.
Mikor magához tért, szülei kedves arcát látta meg először. Azonnal megismerte őket, de azt is érezte, valakinek még lennie kellene ott. De kinek? Ez nem jutott eszébe.

- Móni, ezt mégis, hogy gondolod?- kérdezte Tamás bácsi megrendülten, mikor hallotta, mire készül a menye - Nem dobhatod ki csak úgy. Magyarázattal tartozol. Az az ő otthona is, nem csak a tiéd. A közös otthonotok.
- És Lili? A kislánnyal mi lesz?- Márti néni könnyeivel küszködött- Nem is ismeri az apját. Még csak egy éves. Nem fog semmire emlékezni az apjából. Ne tedd ezt vele, kérlek.

Móni nem jött közelebb az ágyhoz, mintha attól félne, hogy a férje, egyszer csak felkel. Erre sajnos nem sok esély volt, Tamás még a kezét is alig tudta felemelni, annyira gyenge volt. Majdnem húsz kilót fogyott, és nem volt egy tenyérnyi hely rajta, amit ne borítottak volna vágások, vagy törések nyomai. Értetlenül, döbbenten hallgatta felesége kemény, pattogó szavait.
- Egy hónapod van. Addig tudok várni. Ha nem jössz innen ki egy hónap múlva… én elhagylak.
Tamás nem bírt megszólalni, sokáig volt a tubus a torkában, idő kell ahhoz, hogy visszatérjen a beszédkészsége. Kezével próbálta a feleségét maradásra bírni, de az asszony, amint meglátta, hogy megmozdul, dühösen kiviharzott, és vissza sem nézett. A férfi nem próbált utána fordulni. Csukott szeméből lassan egy könnycsepp gördült a párnára. Agyában tompulni kezdtek a képek, de nem bánta, egyáltalán nem. Feladta. Nem volt miért, nem volt kiért harcolni már.
Az ügyeletes szobában a nővérpulton egy kis lámpa kezdett el villogni eszeveszett sebességgel, s nemsokára éles, visító hang hallatszott. Az inetnzív szoba azonnal megélénkült. Ápolók és orvosok rohantak be, újraélesztéshez készültek elő. Mindenki némán, reménykedve tette a dolgát. Tamás volt az osztály kedvence, mindenki szerette őt, szorított érte.
Mikor a mentők behozták azon a szörnyű vasárnapon, nem sokat adtak volna az életéért. Egy emberként küzdött érte a csapat. Minden beteg elvesztése szörnyű, de azé, aki ilyen fiatal, és akinek a holmija között  ennyi gyerekjátékot találnak… az százszorosan is megviseli az embereket.
Most is emberfeletti erőfeszítéseket tettek, hogy megmentsék törékeny életét.
- Nem tudom, mi történt- motyogott az orvos a maszk alatt- eddig teljesen stabil volt.
- A felesége volt itt- súgta az egyik aszisztens a válla fölött.
Az orvos hosszan sóhajtott egyet, majd folytatta az infúzió bekötését. Nem örült ennek, nagyon nem. Hosszú hetek óta érzi, hogy ebből baj lesz. Tudta, hogy az asszony feladta lélekben. Akkor pedig kedvenc betegének sem sikerülhet…


Barbara lassan haladt a sorok között. Fogalma sem volt, mit főzzön vacsorára. Kislánya ott lépkedett mellette, s épp a mobilját nyomkodta, mikor véletlen nekiütközött egy idős asszonynak, aki akkor kanyarodott ki a másik oldalról. Épp annyi ideje volt csak, hogy elkapja lánya pólóját, mielőtt az teljes lendülettel bele nem zuhan a másik bevásárlókocsiba.
- Ó, elnézést… kérem… bocsánat…- magyarázkodott, miközben a lányát próbálta újra egyenesbe hozni.
- Semmi gond- válaszolta az idős hölgy. Ismerős volt Barbinak nagyon a hang. Nagyon régen, de biztos hallotta már ezt a hangot. Igen.
- Márti néni! Istenem! De rég nem láttam a legkedvesebb tanárnőmet!
Két hatalmas puszit nyomott kedvenc osztályfőnöke arcára, majd hosszan megölelte.
- Meséljen Márti néni, hogy vannak? Tamás bácsi?- itt megtorpant egy pillanatra, mély levegőt vett- És Tomi?
Tizennégy éves volt, mikor a fiút utoljára látta. Akkor költöztek el a környékről, és a nyolcadik osztályt is akkor fejezték be. Tomi nem járt hozzájuk, abba az iskolába ugyan, de minden eseményen, minden táborban ott volt. S az az utolsó tábor… Balassagyarmaton… akkor látta utoljára.
Tomiba minden lány szerelmes volt az osztályban. Barbara is. Ám a fiú nem foglalkozott senkivel, s Barbival talán még a többieknél is lekezelőbben bánt. Ám a lányt ez nem érdekelte. Kamasz szerelem…
Sokáig nem tudta kiverni a fiút az eszéből. Tanárnőjével tartotta a kapcsolatot, de soha nem merte megkérdezni, Tomival mi van, mi történt, hogy megy sora…
A régi osztálytársaktól tudta meg azt is, hogy megnősült. Apró fájdalom nyílalt a szívébe a hír hallatán,de… hát ez az élet rendje. Ő is férjnél volt már. Remélte, Tamás boldogabb, mint ő

folyt. köv.