Hittem eddig, boldogságom messze kerül,
Megfáradt szívemre, vaskapocs feszül,
Feneketlen tó mélyén hever rozsdás kulcsa,
Nem született emberfia, ki azt nyitni tudja.

Ám egy nap a szikkadt partra vetődött,
S te hamar megláttad, mi rejtezik a zár mögött,
Felélesztetted, mit rég halottnak éreztem,
S nem kértél mást, csak minden lélegzetem.

Boldogságod- mondod- szemem boldogsága,
Szerelmet hoztál, s én két karodba zárva
Ringatózom az álom- fellegek fölött,
Szállva- lebegve ég és föld között!