Valamikor még hitt,
ő is hitt a csodákban,
hitt a szeretet elsöprő hatalmában,
hitte, hogy csak jó,
csak szép vár rá idelent,
s lesz, akiért érdemes
feláldoznia mindent.
Hallhatatlanságát adta
az egyetlen szerelemért,
hófehér szárnyait
a fájdalmas jövőért,
remélte őrizheti álmait örökre,
egy kegyetlen világban is
Angyal lehet belőle.
Jóságát nem értették,
szívét- lelkét meggyötörték,
átgázoltak életén,
mit nem tudott védeni,
megtaposták két kezét,
s nem tudott már kapaszkodni…
Nem tudott megmaradni
a világ peremén,
aláhullt a pokolba,
s hevert a fájdalom kövén,
hol megértette mit tett,
mit tettek vele,
miért kellett álmaiért,
életével fizetnie!
Szárnyakat kapott a harag,
a düh szülte gyilkos gyűlölet,
Angyalból Démonná vált,
mit nem győz le semmi szeretet.
Kegyetlen lénye tűzben ég,
fekete parázs izzik szívében,
bosszúért kiállt gyászos hangja,
mit a hold hall meg csak az éjben.
Néha feltekint még a csillagokra,
néha könnycsepp gördül gránit arcáról,
néha vágyik még vissza, a magasba,
néha zokog még, zokog a magánytól.