Leveleket sodor az őszi szél,
letépett, megsárgult, fakó leveleket,
a hideg, kihalt, kongó utcákon,
egyedül csak én lépkedek.
Még itt érzem kezed melegét,
még hallom suttogásod a sötétben,
de már távolodik drága alakod,
messze vész az éj ködében.
Nézz körül! Nézz rám!
Mindenünk elveszett.
Tompa üresség lelkünkben az,
mi egykor volt lángoló szeretet.
Fáradt vagyok.
Kényszerítenem kell magam,
figyelnem, hogy akarjam még,
akarjam, hogy levegőhöz jussak,
akarjam, mert erőm végéhez ért.
Milyen jó itt megpihenni,
csak figyelni lélegzetem ritmusát,
nézni, ahogy leveleket sodor a szél,
ahogy hozza a nyár alkonyát.
Lecsukódó szemhéjam pilláján,
apró könnycsepp csücsül magányosan,
kicsiny teste ott himbálódzik,
rezdül lelkemmel akaratlan.
Még érzem szívem dobbanását,
ahogy lassul csendesen,
fáradt gondolatok kergetőznek,
de már nincs bennem félelem.
Erőtlen fekszem az éjben,
megmaradt ösztönnel lélegzem,
csak arra futja még utoljára,
hogy csendben álmodjam életem.
Ki- be- ki- be- ki- be
ki- be- ki- be
ki- be
ki