Zúgó szél sodor,
csontig hatol a dér,
áthatolhatatlan köd gomolyog,
maró fagyot hoz az éj.
Szárnyamon már jégtakaró,
megdermed a mozdulat,
indulnék a nyárba kedves,
indulnék, de szívem marad.
Rabja lett a hómezőnek,
rabja minden szavadnak,
jégvirágba zártad létem,
te így érzel, hisz te vagy a fagy.
Úgy hittem, lángom hevít,
felhevíti ereidben a telet,
lávafolyammá válik a jég,
tűzgolyóvá, mi ma még dermedt.
De elbukott minden érintés,
pedig csak akarnod kellett volna,
akarnod, s olvad a jégtakaró,
mi kihűlt lelked tartja fogva.
Csapdába estem testedben,
vergődő, halálos csapdába,
szívem szívedhez dermedt,
így együtt fagyunk ketten a halálba.