Ma fehér a hajnal,
pírja valahol elvész a felhők felett,
aranyló sugara nem simogat,
nem hoz már csábító harmatcseppeket.
Még sötét volt, mikor indultam,
nyúlós, ragadós, gonosz sötétség,
úgy vártam aranyló hajnalom,
csak még egyszer láthassam ölelését.
Érezhessem karjai vágyódó fonatát,
szemében lángolni szerelmem zálogát,
bőrömet lágy lehelete borzolja,
szívem dobbanása az ő ritmusát dobolja…
Világos már az ég alja,
a sápadt napkorong lassan vánszorog,
hiába várom ringatózva,
arany hajnalom rég elhagyott.
Még sötét volt mikor indultam,
nyúlós, ragadós, gonosz sötétség,
oly távol a parti sétány,
s oly nagy bennem a reszkető kétség.
Ma fehér a hajnal,
hiába keresem a kis tűzfonalakat,
nem látok mást a víztükörben,
csak borostyán színű könny patakokat.
Ringatózom a hullámokkal,
tűnődöm... oly békés a világ odalent,
nem töri meg semmi hullám,
mozdulatlan, néma bennem a csend.
A csobbanás sem hallik messze,
a hullámok is elülnek hamar,
csak egy árny a víztükörben,
s a mélység lágyan betakar.