Füstszag volt és a betonon legyek.
Én jártam már csak a faluvégi házba
mikor anyám nem küldött. Megyek,
mondtam, s a vonaton megalázva
a kalauztól vettem egy jegyet
vissza Pestre, s oda Veresegyházra.

Végigzötyögtem azt az ötven percet
forró nyárban a vén műbőr ülésen.
Nem állítom, hogy minden perce tetszett
- ott volt először futó szédülésem –
de az út volt a cél, és az út volt a kezdet.
Kattogó kerékkel egy gyermek fülében

jövőt zenélt a vaskerék a sínhatárokon.
Váltóinál apró darabokra tört meg a ritmus,
és aztán vissza. Zenéjét ma is álmodom,
és hallom a féktuskók síró vasát, ha ott vagyunk.
A dízel dohog, a gőzöst nincs ma már okom
visszaidézni, csak a kis fatetős szélfogót.

Kicsit álldogáltam a vasútállomáson
hogy ismerős, ha jönne, ráköszönjek,
csak jó szavam volt nem volt semmi másom,
a déli fényben verebek pörögtek.
Csak álltam ott, ha bárki jönne, lásson,
ahogy vagyok, így, megfáradt, öregnek.

Az idő megállt, a madarak a porban
elhallgattak, s a fák között a szél sem
súgott múltat, jövőt, és én se voltam
már jelen, csak múlt, a sárga színű képen.
Állok a repedt betonperonon,
köröttem idő és pályatengerek,
emléktartozásom lassan lerovom,
a csoda elmaradt, hát hazamegyek.