Karom simogató indaként átfon,
rám feszülsz, akár a hűvös nyári tó,
elhal a künn, s a madarak az ágon…
már nem köt a konok gravitáció

orrom eltöltöd édes illatoddal
lehunyt szememmel most csak téged látlak
agyamban halkan kél csöndre csendülő dal
égő ajkaimmal keresem a szádat

és ahogy lassan összekapcsolódunk,
édes kötés, a vágyban hirtelen
millió csillag gyúl, éjtáncba fonódunk,
izzó napsárgákon, mély égi kékeken

átzuhanva s vissza a megolvadt világban
csak Te vagy és én, így szállunk mind a ketten…
nem kell a szó, most bennünk egy világ van
magunknak fájunk, forgunk elfeledten,

színek, hangok és ízek izzó tánca
sodor, repít, mindent feloldva árad
ajkainknak önfeledt románca
végtelen bűn
és végtelen bocsánat.