Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok
ilyenkor olyan boldogan teszem meg
hogy megmutassam Neked, amit adhatok.

Ha szemem behúnyom, a szóerdőbe lépek
ahol mint jó erdész otthon vagyok,
lenyűgöznek mindig virágpompás rétek,
vers-cserjék, regény-fák és apró csillagok.

Itt járni vágyom szüntelen és látni,
beszívni mind a Szellem illatát,
hallani ahogy az Élet nő, és bármi
megrezdül, hagyni futni rajtam át,

elheverni a zsenge aljnövényben,
a tökéletes apró verslábak tövén
vagy átlebegni félve, meg ne sértsem
a friss hajtást, roppant fát, akkor sem, ha vén,

kezembe fogni óvatos tenyérrel
a szerelem rózsáit, s illatukon át
átszállni egy másik világba kevés kell,
ha nyitva kínálod lelked ajtaját.

Ha haragzöld indák fonják át bokámat,
és fojtó szagukkal rontva intenek,
tudom, varázsszó erre a bocsánat,
akkor húznak le, ha szíved nincs veled.

Itt minden növény egy önálló kis élet,
önmagát kínáló, mesélő világ,
itt élek, ahol percről percre éled
új vágyhajtás, új szár, kibomló virág,

közel kell hajolnom, ha érteni vágyom,
válaszul megértőn, halkan suttogok,
minden csöpp moha és fűszál a barátom,
amiért ültettem én is itt magot.

Gyökér-szótövek, és míves fa-ragok,
ritmus-kacsok, teleírt levelek,
köztetek élek, s ha egyszer elhalok
itt bomlanék el szívesen, veletek.

Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok,
tudom, te is jársz itt, csak így értheted meg
miért ez az erdő, s én miért vagyok.