Ellátok innen Zuglóból Budára.
A túlsó házból száz fény rám nevet
ahogy megébred az est hívó szavára,
hűs szél simítja végig mellemet…

Émelygek, ahogy taszít a semmi,
a szobám sarkában kúszó portitok
elborzaszt, mért’ kellet ennek így lenni,
de csöndes vagyok, még nem ordítok,

csak visszamennék, vissza, régi úton,
legyen bár ezer tövissel derékig szegett,
ezer inda, mely marasztalón átfon..
most hűs szél simítja újra mellemet,

repülni kell, már annyi minden történt,
és mégsem oldott a várva várt tavasz
hogy elkerüljem, újra el az örvényt,
hiába jött, már nem lesz ugyanaz.

A szépség? Mi volt? Mit jelentett bennem
a csodáig, testedig, ajkadig érni fel?
A válasz elszáll, már nem kell megfelelnem.
A sóhaj madár, s nekem repülni kell.

Ezért jöttem, hogy még egyszer megnézzem
a sötétre ébredő és morgó esti várost,
ahol lehúztam sok száz kemény évem
törve és talpalva…. és az égbolt vár most.

Karom kitárom, a szellő újra átjár,
halkan zenél egy feszes drótdarab,
egy lépés csak, megteszem, mert rám vár
a végtelen szabadság, bármit mondanak,
enyém az ég, a tizedikről ugrom
és szállok,
szállok az örökké fényes Hold alatt.