Kicsit még visszamennék abba fázomnélküli Világba
ahol nem esek pofára, ha felhúzom mindkét lábamat…
rebbenő aggyal kapaszkodom, bár értelme nincsen,
képekbe, sosem-volt történetekbe a szemhéjam alatt.

Riaszt a nappal réme, pedig hálószobából, takaró alól
ébreszt az óra, és nem park padján zörgő újságlapok
nyomott betűi szigeteltek éjjel el a külvilágtól.
Fél-lábbal a hajnali homályban melletted egyedül vagyok.

Csak össze tudjam újra hozni… csak ne csússzak még ma el...
Ezer dolog ébred agyamban, szívemben, visszavisz
oda, hol nem ébresztett aggodalmakkal minden reggel,
és nevettük hogy a mosdótálban jégbőrös lett a víz,

semmink se volt, és egymásnak mi voltunk mindene
megbújva másfél-személyes heverőnk ölén.
A múlt, közös múltunk most mintha csúfosan intene
szemem mögül, a tükörből: ezt akartam én?

Hajnali önmagammal kegyetlen fényben szembesülve
fehér fajansz pereméről szóródom szerteszét,
S a feketére égett kávéfőző hörögve kínlódik ki
magából újabb négy adagot a kedvemért.