Nem harcolok már, fekszem a porban
mellemen horpadt vértem verte lyuk
azt sem tudom hogy a lovam hol van...
ki nagyúrral harcol s bukik,
e sorsra jut.

Az este balzsamos
idáig elhatol a kocsmazaj
új bajnokot avatnak régi talpnyalók
egyik talán padlóra köp nevem kimondva
reggel dalolva vitte zászlóm
most már talán az is szeméten.
Szajhám tudom ma más karjába dől
érzem párája édes illatát
és vágyom élni izzó ajkait...

Megvan a ló, amott legel
a liget mellett a sárga fűben,
okos szemével kérdőn néz fel, látod, itt vagyok

hogy vágta fejét a harsonaszóra
rúgott ki, szállt, mint húrról a vessző
súlyommal mit se törődve
szemével vitte kopjám hegyét!
Megállt, ahogy elveszett a terhe
értetlenül zavartan nézett
vissza fetrengő istenére

úgy húztak félre, mint egy farönköt
sátram mögé a porond úri porából
trágyára, póri mocsokba
- Még ...- mondta az egyik
- Hagyjuk - így a társai - vége...
az Úr kettőbe tépte -
s rohantak vissza a győztest ünnepelni.

Most csend van már, csak a tivornya
hangjai jönnek még néha
át a felettem reszkető tölgykoronán.

Még egyszer, csak egyszer,
hogy értem üvöltsön a felajzott tömeg
hogy zengjék nevem, a bajnok nevét
koszorúk, fáklyafény, villanó szemek,
még egyszer csak,
addig nem lehet, ne még...

íze sincs már a hűs levegőnek
felröhögnék, az Úr fellökött
elvette nevem, elvette erőmet,
de szabad leszek ma,
páncél és test se köt.