Úton vagyok mindig. Csendes hajnalokban néha,
és olykor fényes éjszakákon át repülve, lassan andalogva,
szemlélve kavargó délutánt vagy időt hajtva porpiszkos ablakon
bámulok lépve a mindegy perceket, én mindig utazom,

cseppenként magamba szívom a tág horizontot,
a tarkán mosolygó házakat, a távoli kék hegyek égbe oldott
széleit és megyek, hogy újra találjak, azt, a régit keresve,
míg hajamba túr ébredő tücsökzenéjével az este.

Gyakran megállok, hagyom, hogy előresiessen
a lélek, vagy átbukva gátjaimon szabadon fusson a testem,
a gondolatok kimondott, súlyos mondatokká érjenek
és víztükörbe nézve formálhassam lassan, látlak és értelek.

Az izzó nyári nap, a vastag téli köd se számít,
se őszi szél, se sár, eső, oly jól esik itt megtanulni bármit,
gazdag vagyok, bár üres kinyújtott két kezem.
A kerek világ bennem, és én a világban létezem.

Az út a cél, igen, e hétköznapban nyüzsgő hangyaboly,
egy büszke arc, egy izzó szem, rejtelmet ígérő félmosoly,
egy érintés, egy dallam, tiszta illat, egy fénysugár, átszúrva szürke folton...
Úton vagyok, és járva tér-időn lélegzetemmel mind magamba oltom.