Kiáltásféle

Az időre bizton emlékszem,
Tizenegy óratáj, délelőtt,
Álltam egy Kertben, halmok között,
Lábam, mint gyökér, a földbe nőtt.

Hangokra, gyengült már az emlék,
Felőlem lehettek: nem tudom,
Tán’ autók, vagy lovas kocsik,
Mentek vélt-hangtalan, az úton.

Arra emlékszem: arcredőim
Könnyel fáztak, szinte esztelen
Hullottak tenyerembe, sósan.
Ragadva martak, akár a szenny.

Egy szó dereng csak, kiáltásféle.
Mínusz fokokban a jég rian,
Hasított belém, hányszor ma is,
Egy Apa fuldokolt szava: „Fiam!”!

Úgy tűnik, akkor minden megállt,
Ernyedő létben a szívverés,
Élesen hasított, égve-fájva,
Görcs-szóba mártott Jaj-szenvedés!

Rémlik, kerestem: „Ki szólta ezt?”,
Elmémbe szorult a pillanat,
Mikor fehérült tekintetem,
Az Apa arcára rátapadt.

Szorítást érzek: kéz a kézben,
Amilyet épen már nem lehet,
Sem érezni, sem megérteni
Azt a kínt: Apa Fiút temet!

Időre emlékszem pontosan:
Tizenegy óra volt, délelőtt!
Zavarodva szinte, egy Kertben.
Lábam, mint gyökér, a földbe nőtt.

„apu”          2004. 12. 10.