Tétova tapintat

Fáztam, mikor ért az este.
Kabátzsebemben keresve,
Matatva benne, tán’ akad,
Nyárból felejtett pillanat.

Tenyeremben vágy-szenvedély,
Kutatott, mit rejt még a mély,
Ujjaim vadul remegve,
Tapadtak Titok-zsebembe.

Szinte könyékig, s alant.
Fáztam: szűrt télidőn a hant,
Mit nem borít vetés. Csupasz.
Barázda, pőrén nem vigasz!

Úgy tűnt, mint véletlen szokás:
Ki felad, de találja más,
Bal zsebben tapintott kezem,
Nem bízom: lehet, képzelem!

Kit szerencse mindég kerül,
Óvatos rabbá lesz, belül,
Ha találna, inkább vetné,
Mintsem, hogy zsebébe tenné.

Úgy tétováz most bal kezem,
Végigfut rajt’ a gyötrelem:
Miféle Rejtek-tapintat,
Gyaláz, vagy Álomba ringat?

„Ne félj!”- hallom, mintha szólna,
Bíztatva belém karolna,
Kit lehunyt szívemben Hittem:
Ott állt mögöttem az Isten!

Fáztam, mégis kilelt a láz,
Mindegy, mi lesz: simít, aláz,
Hajtva ujjaim, szorítva,
Lássam: mi zsebemnek Titka!

Gyors sóhaj, lassú mozdulat,
Védő karom már nem kutat:
Mint bűvész a könnyű lángot,
Tartom, tartom a Világot!

„apu”

2005. 01. 06.