TÉL

Erre nem szánnal jár már a Tél,
Ideér, elér ledér Fákat,
Riadt rügyekkel féltik maguk,
Karolnak egymásba az Ágak.

Erre ál-fehér lepi a Tájat,
Nyájak hodályba zárva lesnek
Zöld ábrándot, az ajtófélen
Kandikálva rétet keresnek.

Erre mennyasszony lesz a kóró,
Csóróval eggyé vált a gazdag,
Maradt meleget vaksötétben,
Két marékkal nem osztogatnak.

Erre arcul csap rókát, nyulat,
Nem ugat a kutya sem étket,
Hagyott vacsorát kölykére bíz.
Egy köntöst visel Tett és Vétek.

Erre fagyos bút talál öröm,
Nem törölnek könnyet, mert kopog,
Hűlt kemencéhez bújik Gyermek,
Álmát égeti benn’, az ropog!

Erre minden kabátban fáznak,
Átázva lépkednek bakancsok,
Pincében üresen vacognak,
Dohos szagban, mosatlan kancsók.

Erre Télben ifjan vénülnek,
Nem szülnek, egykedvűn temetnek,
Jégvirágot szórnak Halomra,
Sietve, tagadva felednek.

Erre szemet vakít a Sötét,
Ösztönét, hogy lásson, takarja,
Hógolyót nem formál tenyérbe,
Hóemberre nem hajlik karja.

Erre az éj nem keres Álmot,
Lángot lélekből olt ki reggel,
Urának parancsra köszönget
Alázott Ember: „Tisztelettel.”

Erre az Istent kevés kérdi,
Félti! Imába bújtat panaszt,
Magába rejtve mer beszélni:
„Istenem! Lesz-e még rám Tavasz?”

Erre lenézik azt, ki bízik,
Díszlik Titkában Tavasz-jövő,
Illatos táncot kezd a sóhaj:
Hóvirág leheletén növő!

Erre most sem szánon jött a Tél,
Ideért, elért ledér Fákat:
Élő rügyekkel féltik szóim!
Magukhoz ölelnek az Ágak!

2005. 02. 05.