Most hallgatsz…
mert a bánatról könnyebb szólni,
mint leírni a reményszínű,
szívnek tetsző, boldog perceket.
Stigmaként égette létedbe
Sorsod az örökkévalóba
küldött jeleket, hogy ne feledd:
szolgálat az Élet. Alázat,
s kérdéseidre benned termő
felelet, hogy megtanulj látni
világtalan szemmel, hogy érezd
az üresnek tűnő tereket.

 

Hisz’ volt idő, mikor a magány
lelket feszítő szorítása
kékülő erővel fojtotta
örömre, s elégedettségre
született, vágyszomjú életed;
s mert kínjaid levetni vágytad,
hát jó mélyre ástad fekhelyed,
hogy kegyelmet remélve sóhajtsd,
és hitednek gyolcsába forgasd
az elárvult, könnyes éveket.

 

Most hallgatsz…
s mert Isten áldó érintését
szavakká formálni nem tudod,
hálád halk imába foglalod
- megköszönve a szándékot, mely
irgalmas szívébe fogadott;
s mit a sokaság láthat rajtad:
az csak kitárt lelkedből nyíló,
arcodra simuló mosolyod.

 

2007.