Csak ülök fenn a csúcson én,
Előttem satnya fácska,
És görbül, kínlódik szegény,
Langyos esőre várva.

Egy madár szórt le egy magot
A meddő sziklafalra,
S az itt is erőre kapott,
Amit lelt, mind befalta.

És előbújt a zöld magonc,
Gyökért növelt a kőbe.
Erő, kitartás; mind, mi vonz,
Ezért ülök előtte.

A szél tisztítja lelkemet,
Napfény foltozza szívem,
Bár hangot nem hall, csak remeg,
Dalolok néki híven.

S ma rám mosolygott kedvesen,
Felhőt csak fentről látott,
Szomját nem oltja semmisem,
Mégis hozott virágot.

De jaj, sosem lesz majd gyümölcs,
Hiába bátorsága;
A törzse görbe, csorba görcs,
Lobonc a koronája.

A könnyeimmel öntözöm,
Mi szemeimből árad,
De hiába a könnyözön,
Csak annál inkább szárad.

És önmaga fejfájaként
Ma is ott áll a fácska
S nem vigasztalja más szegényt,
Csak vadmadár-dalárda.