Itt van az aratás legutolsó napja.
Csak ne essen! mondják, s van is foganatja.
Elindul a csapat, bár cudar a kedve,
Villannak a kaszák, gabona dől rendbe.

Pacsirta a fészkén csak csendesen megül,
Ha közel a kasza, riadtan menekül.
Asszonynép a sorban serényen hajladoz,
Sarló gyűjt, majd kezük kecses kévét bogoz.

Mire a toronyban elütik a delet,
Szérűn heverve már száz kereszt integet,
S miközben az ígért cséplőgépre várnak,
Madárlátta ebédről szól az ajánlat.

És én, mint afféle tébláboló gyerek,
Rájuk csodálkozva velük ebédelek.
Bort kortyolnak hozzá, ebben sincsen hiba,
Végül csak begördül a cséplő masina,

Traktor áll mellé, a hajtószíja feszül;
Egy deli legény fel, a gépre penderül,
S míg fenn áll a gépen, a kévékre várva,
Félmeztelen testén vörös nap sugára

Tükröződik, ragyog, bűvös fénybe vonja,
Csak az etetésre van mostantól gondja,
S míg lenn szoknya alá kacsintgat a selyma,
Feldübörög a gép, száll a por s a pelyva.

Kévét terít, amit felnyújt a vasvilla,
Portól vastagodik, nyúlik a szempilla,
Hátul dől a szalma, meg egyéb szilánkok,
Elől gömbölyödve telnek meg a zsákok.

Külön állítva már a nagyobbik rakás,
Hiszen helyben zajlik a beszolgáltatás,
Marad vetnivaló, s hogy éhen ne haljon;
Kell is ennyi, hogy jövőre is arasson.

Ragadozó madár kereng fenn, hozva frászt,
Szérű szélén szorult szívvel szedek kalászt,
Lábujjaim közé a tors lágyan simul,
Saroglya szénáján lelkem is felvidul.