Fák közt, dűlőúton szalad a szekér,
Fenn ülök, örömöm a szívemig ér,
A célt nálam jobban ismeri a ló,
S egy árnyas ligetben áll meg a fakó.

Lombok mögött búvik kicsiny szőlőház,
Szüretkor a gazda termést itt vigyáz,
Tapasztott a fala, ragyogó fehér,
A nádtető széle a nyakamig ér.

Hívogatón kacsint kis ablakszeme,
Ház előtt pad, lugas árnya fedi be,
Tető alatt fészkek, fecskék lakhelye,
Lakója kiröppen, lelkem száll vele.

A kis zöld ajtón át lépek a házba,
Ott benn kerti szerszámok garmadája,
A sarokban áll egy nagy acélhordó,
Permetezőgép, hajtánya nyikorgó,

Szegen szíjak lógnak, s köteg rafia,
A polcon szemzőkés, egy ládafia
Rejt száz apró eszközt, valamire jó
Mind, s az ajtónál egy véka dió.

A másik szobában székek, kis asztal,
Bőrrel bevont széles lóca marasztal,
A tavalyiból kis hordó kóstoló,
Gyertyák és poharak, száraz tök lopó.

Az ajtófélfán írás: „Nézd, fenn mi van!”
És máris lázasan forog az agyam,
Lelki szemem lát fenn napot s kék eget,
Angyalt, ki a felhő szélén integet.

Fel kellett nőnöm, hogy üzenetét értsem.
Míg óvatosan a küszöbét átléptem,
Lábam figyelve leszegtem fejem;
Mintha egy kamion jött volna nekem.

Felvillannak ott tejútnyi csillagok,
Felnézve magyarázatot is kapok;
Csak félig olvastam eddig, de fent a
Párja így szól: „Látod, szamár, gerenda!”

Még az is eszembe ötlött ott nyomban,
Ugyanott még hány kemény kobak koppan.
És azt is fejembe verte ez egyszer:
Csak tapasztalattal tanít a mester.