A domboldalra izzó, fényes nap ragyog,
Izzadságban úszva mind feljebb kaptatok.
A szőlők mögött keskeny a füves gyepü;
Gyümölcsfák: mandula – termése keserű –

Meggy, cseresznye, körte és barack talán,
Sorakozik szépen lankás domb oldalán,
A köztes sorokban hever pár úritök,
Ügyet sem vetve rá, hogy épp’ arra jövök,

Bokrosodik a bab, és virul a paraj,
Kukoricabajusz – épp’ ilyen volt tavaly.
Fekete kis kakas hangja, zengő csoda,
Nem szól már. Csend van, s én tovább lépek, oda,

Ahol a felhőkbe dugja borzas fejét
Rejtelmes kékhamvas szilvafánk, mind a hét.
Az egyik tövében hatalmas cefrekád;
Télre pompás nedű tölt sok butéliát,

Mert a hullott gyümölcs sem mehet itt kárba!
A fákon túl lobog bús csalán, az árva.
Madárfüttyös csendben hevesen ver a szív,
Érzem, a természet szólít, magába szív.

Megállok legfelül, ahol a part szakad,
A Duna hömpölyög meredek domb alatt;
Tán erre úsztak le egykoron a malmok.
A dús fűbe dőlök, szúnyog-zenét hallok.

Szélzúgás kíséri az árva énekét,
A szellő felfrissít, hűti a nyár hevét.
Partfalon nyújtózik néhány szép szál akác,
A folyó hívogat, suttogja: Mire vársz?

Felugrom. Kötésig a vízbe gázolok,
A kanyarban lassú víz, aranyló homok
A túlsó parton valami mozgást látok.
Az ott már külföld. Jönnek a csehszlovákok.