Ez nem lehet! Nem, ezt senki sem várta;
Hófehér szépség csak slattyog a sárba’,
A nyugvó napot lesi minden este,
Szárnyát próbálja, tollát olló nyeste,
Néha nekifut, hátha az segít, és
Minden hiába; magas a kerítés.

Még álmodik olykor, a magasba tör,
Fázik és megborzong, csupa libabőr,
Pelyhe fosztottan nincs, mi melegítse,
Csoszog lúdtalpán, nem jut messze így se.
Távol kontinensek vibráló álma;
Óljába tér s fekszik törött szalmára.

Távoli rokon száll az udvar felett,
Bámul csak felé, tétován integet,
Sóhajt, vackára tér siratva sorsát;
Csak el innen végre! Vigyen a kórság.
Elébb még elzengem bús hattyúdalom,
Rekedt sziszegés csak, torkom fáj nagyon.

Közeleg az est, hozzák a vacsorát:
Sós vízben ázott zsíros kukoricát.
Elfutna, de ezt is lenyomják torkán,
Bensejében vad vihar tombol, orkán
S miközben lecsúsz’ kényszervacsorája,
Érzi, mint nehezül, sárgul a mája.

Itató víztükrén napsugár játszik,
Nem is látja, unja; egy nap, mint másik.
Hasztalan remél, még felszárnyal talán,
Ínyencfalat lesz csak urak asztalán.
Sorsod nem tiéd, te ostoba jószág;
Legenda, mese a libamennyország.