Előtted a cél és rohansz csak egyre fel.
Nem látsz cammogó mackót, szelíd őzet,
Dús lomb s mezők virága sem érdekel,
Csak azt lesed: elég szilárd a kőzet?
S mormolod magadban: Úgyis legyőzlek!

Mögötted, alattad az utolsó madár,
Még minden izmodban buzog az erő,
Szemed is káprázik: itt a hóhatár.
Holt, kopár a táj és fogy a levegő,
Füledben vér dobol, pattan a tüdő.

Karmokat növesztesz és a jégbe vájod,
Szegezel, kötsz, kúszol: ez a te napod!
Fentről majd kikacaghatod a világot,
Kibontod lobogód s végleg fennhagyod:
Legelső vagyok, s így a legnagyobb!

A csúcson ülsz most, az eget bámulod,
Úgy érzed, üleped ráfagyott, s íme:
Még mindig fölötted az örök csillagok.
S lám, a magasból szállong egy tollpihe,
Ámulva nézed: Ez hogy kerül ide?