Komáztam egykor az istenekkel,
Gyakran velük együtt vacsoráltam,
Szürcsöltem a nektárt, más már nem kell,

S olykor őket én vendégül láttam.
Gyakran megcsaltak, s őket egyszer én;
Dugtam kincsem, elragadott vágyam,

Hittem, igazán nálam van helyén,
S habozás nélkül mind megetettem
Én, az agyafúrt, délceg, víg legény.

S lám, e fára nyűgöztek ők menten.
Tikkasztó, örök szomjúság gyötör,
Keselyűk hada köröz felettem,

Alattam folyó árad, egyre föl,
Lábam mossa s derekam a hullám,
S már feledem, hogy milyen a gyönyör,

Ha tiszta víznek özöne hull rám,
S szomjam oltva kortyait nyelhetem.
Ha kezem merítni vízbe dugnám,

Csókja száraz emléke jut nekem;
Ujjaim közt minden csepp kipereg,
Mire tikkadt ajkamhoz emelem.

Bensőmben zord üresség didereg,
S nincs semmi, mi elverhetné éhem,
Hátam nyomja érett gyümölcs-sereg,

De ínyem ízük nem érzi mégsem.
Számban marón keserű a nyálam,
Fogam vásik s már lassul a vérem.

Nincs mit tennem; sorsom tűröm bátran.
Nyúlok értük, s nem érem el soha,
Örök a kín ebben a halálban;

A kegyes sors biz’ olykor mostoha.
A napba nézek, töretlen bízón,
De már hiába vágyódom oda,

És csak tetézi, növeli kínom
Fejem felett az az ingó szikla,
Ám az idők végeztéig bírom.

(Vágyom, hogy végre összelapítsa.)